A bázispárosodási hibák javításának elégtelensége vastagbélrákban: prognosztikai vagy prediktív biomarker?

A colorectalis rákok (CRC, colorectal cancer) kialakulásának Fearon és Vogelstein által két évtizeddel ezelőtt felállított genetikai modellje nagyjából megállja ugyan a helyét, de mára egy összetettebb, sokrétűbb szemléletté nőtte ki magát. Meglehetősen bosszantó ez a klinikusok számára, hiszen szinte nincs példa a gyakorlatban is a beteg javára alkalmazható biomarkerre. Természetesen ott a K-rasmutációt hordozó tumorok epidermális növekedési faktor receptor (EGFR, epidermal growth factor receptor) ellenes antitestterápiával szembeni látszólagos rezisztenciájának példája, amely bekerült a klinikai gyakorlatba, de ezenkívül nincs olyan CRC-biomarker, ami rutinszerűen szerepelne bármely kezelési irányelvben vagy algoritmusban. Sok felkapott jelölt volt (p53, timidilát-szintáz, a heterozigóta jelleg elvesztése a 18q kromoszómán, hogy csak néhányat említsünk), majd ezek mind elvesztek a nem kellő statisztikai erővel megtervezett vizsgálatok, a mérési módszerek technikai változatossága és a megfelelő kontrollokkal el nem végzett adatvalidálás homályában. Addig is, amíg várunk a prognózis és a predikció többgénes mintázatával kapcsolatos jól felépített vizsgálatok hivatalos eredményére, maradt egy jelölt a régi modellből: a bázispárosodási hibák javításának elégtelensége (dMMR, defective mismatch repair).