A gefitinib vs. carboplatin/paclitaxel alkalmazása előrehaladott nem kissejtes tüdőrákban szenvedő ázsiai betegek klinikailag válogatott csoportjában: egy III. fázisú, véletlen besorolásos, nyílt első vonalbeli vizsgálat (IPASS) biomarker-analízisei és végső túlélési eredményei

Korábban már nyilvánosságra kerültek az Iressa Pan-Asia Study (IPASS) eredményei, melyben a gefitinibet és a carboplatin/paclitaxel kombinációt hasonlították össze olyan, előrehaladott pulmonalis adenocarcinomában szenvedő betegek kezelésében, akik korábban még nem részesültek terápiában, és akik soha nem vagy csak keveset dohányoztak. A mostani közlemény az epidermális növekedésifaktor-receptor (EGFR, epidermal growth factor receptor) biomarkerstátusza függvényében ismerteti a teljes túlélésre (OS, overall survival) és a hatásosságra vonatkozó adatokat.

 

Összesen 1217 beteget választottunk be véletlenszerűen a vizsgálatba. Az alábbi biomarkereket elemeztük: EGFR-mutáció (amplifikációs mutációs refrakter rendszer, 437 értékelhető beteg), EGFR-génkópiák száma (fluoreszcens in situ hibridizáció; 406 értékelhetô beteg) és EGFR-protein expressziója (immunhisztokémia; 365 értékelhető beteg). Az OS értékelésére az adatok 78%-os kiérleltségi fokán került sor. Cox-féle arányos kockázati modellt használtunk arra, hogy a biomarkerstátuszt a véletlen besorolás szerint alkalmazott kezelés függvényében értékeljük a progressziómentes túlélés (PFS, progression-free survival) és az OS szempontjából.

 

Az OS tekintetében (954 haláleset) hasonlónak bizonyult a gefitinib- és carboplatin/paclitaxel csoport, és nem igazolódott szignifikáns különbség a kezelések között összességében (kockázati arány [HR, hazard ratio], 0,90; 95% CI, 0,79–1,02; p = 0,109), illetve az EGFR-mutáció-pozitivitás (HR, 1,00; 95% CI, 0,76–1,33; p = 0,990) vagy az EGFR-mutáció negativitás (HR, 1,18; 95% CI, 0,86–1,63, p = 0,309; kezelés az EGFR-mutáció interakciója szerint p = 0,408) vonatkozásában. A véletlenszerűen carboplatin/paclitaxel kezelésre sorolt EGFR-mutáció-negatív betegek nagy hányada (64,3%) később EGFR tirozin-kináz inhibitorok adásában részesült. A PFS szignifikánsan hosszabbnak adódott a gefitinibbel kezelt betegek azon alcsoportjában, akiknek tumorában az EGFR génkópiaszám és az EGFR-mutáció is magas szintű volt (HR, 0,48; 95% CI, 0,34–0,67), ugyanakkor lényegesen rövidebb PFS-t regisztráltunk akkor, ha a nagy EGFR-génkópiaszámot nem kísérte EGFR-mutáció (HR, 3,85, 95% CI, 2,09–7,09).

 

Az EGFR-mutációk a PFS, valamint az első vonalban alkalmazott gefitinib- vs. carboplatin/paclitaxel terápiára adott válasz legerősebb prediktív biomarkerei. Az EGFR-génkópiaszám prediktív értékét az egyidejűleg fennálló EGFR-mutáció szabja meg (post hoc analízis). A PFS tekintetében az EGFR-mutáció-pozitív alcsoportban a kezeléssel összefüggésben megfigyelt különbségek az OS esetében nem voltak ennyire nyilvánvalóak. Az OS-sel kapcsolatos eredményeket valószínűleg az torzította, hogy a betegek nagy hányada került át alternatív kezelési csoportba.