Amit minden háziorvosnak tudnia kell a hipertónia kezeléséről

Kell-e kezelni az enyhe hipertóniát?

Egy Cochrane-elemzésben négy véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálat adatait dolgozták fel, melyekben összesen csaknem 9000, enyhén hipertóniás beteg vett részt (szisztolés vérnyomás [SBP, systolic blood pressure] 140−159 Hgmm, diasztolés vérnyomás [DBP, diastolic blood pressure] 90−99 Hgmm), akiknél nem állt fenn kardiovaszkuláris megbetegedés (CVD, cardiovascular disease). A betegeket antihipertenzív terápiával vagy placebóval kezelték átlagosan 4-5 éven keresztül. A szerzők nem találtak különbséget a kezelt és nem kezelt betegcsoportok között a coronaria-betegség, a stroke, az összes kardiovaszkuláris (CV, cardiovascular) esemény és a halálozás incidenciájában. Meg kell jegyezni azt is, hogy az aktív hatóanyaggal kezelt betegek 9%-a hagyott fel a gyógyszerszedéssel mellékhatások miatt. Az enyhe magas vérnyomás kezelése csekély preventív hatással bír a CVD szempontjából rövid távon; a lehető legkevesebb kényelmetlenséggel járó első vonalbeli szert kell választani.

Hasznos-e a nátriumbevitel megszorítása?

Egy metaanalízisben 34 olyan vizsgálat adatait elemezték, melyekben a sómegszorítás vérnyomásra gyakorolt hatását mérték fel. Azt találták, hogy a SBP átlagosan 5,39 Hgmm-rel, a DSP átlagosan 2,82 Hgmm-rel csökkent. Populációs szempontból ez jelentős csökkenésnek tekinthető, és mind hipertenziós, mind normotenziós személyek esetében megfigyelhető volt, függetlenül a nemtől és az etnikai hovatartozástól. A szerzők arra következtettek, hogy a 24 órás nátriumürítés csökkenése és a vérnyomáscsökkenés közötti szignifikáns összefüggés arra utal, hogy a sóbevitel nagyobb mértékű megszorítása nagyobb mérvű vérnyomáscsökkenést eredményez. A reninaktivitás, az aldoszteron és a noradrenalin kismértékű fiziológiás emelkedése volt megfigyelhető. A renin megnöveli az angiotenzin koncentrációját a vérben, melynek következtében megemelkedik a vérnyomás; az aldoszteronfelszabadulás nyomán fokozódik mind a nátriumvisszatartás, mint a káliumürítés, ami ugyancsak hozzájárul a vérnyomásemelkedéshez.

Milyen mértékben kell megszorítani a nátrium bevitelét?

A 2010-ben közzétett amerikai táplálkozási irányelvek (2010 Dietary Guidelines for Americans) a napi nátriumbevitel 2300 mg alatt tartását javasolják az átlagos populációban, míg a nagy kockázatú csoportok esetében (pl. afroamerikaiak; 50 év felettiek; magas vérnyomásban, cukorbetegségben vagy krónikus vesebetegségben szenvedők) napi 1500 mg-ban jelölték meg a felső határt. Az Institute of Medicine 2013-as jelentése ugyanakkor azzal a következtetéssel zárult, hogy jelenleg semmilyen bizonyíték nem támasztja alá az egyes populációk részére kitűzött alacsonyabb határértéket. Ennél fogva jelenleg úgy tűnik, hogy egyetlen határérték megfelelő mindenki számára. A tanulság, hogy a sószóró ritkább használata jó eséllyel nem javítja a rövid és hosszú távú kimeneteleket. Ehelyett arra kell bátorítani a betegeket, hogy kerüljék az olyan készételek fogyasztását (pl. konzerv levesek, bolti vagy éttermi készételek), melyek nagy mennyiségben tartalmaznak rejtett nátriumot.

A kálium lehet-e a megoldás?

Egy szisztematikus áttekintés és metaanalízis 22 randomizált kontrollos vizsgálatot és 11 kohorszvizsgálatot ölelt fel, melyekben a káliumbevitel hatásait elemezték a vérnyomásra, a vesefunkcióra, a lipidszintekre, a katekolaminkoncentrációkra, az összegzett mortalitásra, a CVD, stroke és coronaria-betegség előfordulására. A fokozott káliumbevitel anélkül csökkenti a vérnyomást, hogy kedvezőtlenül befolyásolná a lipideket, a katekolaminkoncentrációkat és a veseműködést. A legnagyobb – 4700 mg-ot meghaladó – napi bevitel társult a SBP legjelentősebb csökkenésével. Egy átlag amerikai azonban mindössze átlagosan napi 2640 mg káliumot fogyaszt.

Amennyiben kezelést fontolgatunk, klórtalidont vagy hidroklorotiazidot adjunk?

A kérdés pontosabb megválaszolására egy obszervációs kohorszvizsgálatba csaknem 30 ezer olyan, 65 évesnél idősebb beteget vontak be, akiknél az elmúlt egy évben nagy CV esemény miatt kórházi felvételre került sor, és a betegnél klórtalidon- vagy hiroklorotiazidterápia indult. A szerzők arra következtettek, hogy mindkét csoportban hasonló volt a halálozás és a nem kívánt CV események előfordulása, és idősebb betegeknél a klórtalidon alkalmazása nem járt kevesebb CV mellékhatással vagy halálozással, mint a hidroklorotiazidé. A klórtalidoncsoportban ugyanakkor nagyobb volt az esély arra, hogy kórházi felvétel vált szükségessé hypokalaemia (kockázati arány [HR, hazard ratio] 3,06) vagy hyponatraemia (HR 1,68) miatt. Már nem csak a tiazidok jelentik az opciót az első vonalbeli kezelésben.