Az újraélesztés sikeraránya és a váratlan, hirtelen szívhalál gyakorisága
Azok a kórházak, ahol kevesebb ágy jut egy nővérre, a váratlan, hirtelen szívhalál megelőzésében és a szívhalált szenvedettek újraélesztésében is sikeresebbnek látszanak.
Lena M. Chen és munkatársai azt vizsgálták, hogy 358 amerikai kórházban 2000. január 1-je és 2009. november 30-a között hány, 18 évesnél idősebb beteg szenvedett hirtelen szívhalált, és közülük hánynak sikerült túlélni ezt az eseményt. Az Egyesült Államokban az eredményes reszuszcitációk számát külön statisztika tartja nyilván, és a kutatók csak azoknak a kórházaknak, klinikáknak az adatait dolgozták fel, amelyekben a megfigyelési idő során legalább 50 ilyen eset történt.
Eredményeit a munkacsoport a JAMA Internal Medicine 2013. évfolyamában, online közölte. Az adatok arról tanúskodtak, hogy a gyógyintézeteken belül hirtelen szívhalált szenvedett betegeknek 20%-nál kisebb hányada került haza élve. A medián túlélési arány 18,8% (14,4–22,6%) volt. Az ilyen események medián előfordulási gyakorisága 1000 kórházi felvételből 4,02 esetnek adódott.
A nemzetközi szakirodalom szakértői a dolgozat közlésének pillanata óta vitatkoznak azon, mi magyarázza azt az adatot, hogy a túlélők száma azokban az intézetekben volt a legnagyobb, ahol a hirtelen szívhalál a legritkábban fordult elő. A fordított eredményt könnyű lett volna megmagyarázni: ahol sok ilyen esemény történik, ott a gyógyító személyzet sokat gyakorol, sok tapasztalatot szerez, és ez kedvezően befolyásolja az újraélesztés esélyeit.
Az újraélesztésben legeredményesebb kórházaknak valamilyen módon gyakrabban sikerült megelőzniük a hirtelen szívhalál bekövetkeztét, mint a rosszabb statisztikájú intézetek munkatársainak. Az értékelés során megvizsgálták a kórházak oktató tevékenységét, az állami és magánkórházak eredményeit, a nagyvárosi és vidéki helyszínt, az ágyszámot, de ezeknek a feltételeknek a különbségei nem magyarázták a megfigyelést.
Az intézetekben eredményesen újraélesztett esetek száma egyetlen szemponttal mutatott szoros korrelációt: a kórházi ágyak és a nővérek létszámának aránya tűnt fontosnak. Ahol az ágyak számához képest nagy volt a gyógyító személyzet létszáma, ott jobb a hirtelen halál túlélésének esélye is.
A szerzők megírják a dolgozat hiányosságait is. Csak azokat a kórházakat értékelték, amelyek részt vettek a „Get With the Guidelines – Resuscitation” szervezésben, ezért az eredmények értékelése nem általánosítható valamennyi gyógyintézetre. Nem ismerjük a kórházak orvosainak és nővéreinek újraélesztési gyakorlatát, képzettségét sem, és nem tudjuk, milyen oktatási, továbbképzési szervezés működött az egyes helyszíneken.
A gyógyítással foglalkozó szakintézetekben a hirtelen szívhalál túlélési valószínűsége kétségtelenül összefügg azzal, hogy az adott kórház falain belül sok ilyen esemény történik, vagy a többi intézethez képest kevés. Egy dolog azonban vitathatatlan: a munkatársaknak hirtelen szívhalál esetén késedelem nélkül kezdeni kell az újraélesztést és szervezetten folytatni a reszuszcitációt, bármelyik kórházi osztályon történjék is a váratlan, hirtelen halál.
