Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet.
Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. Az esetek végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

1. A szülészorvos figyelmen kívül hagyta a nővér véleményét
2. A késői császármetszés cerebralis bénulást okozott

A granulosa-sejtek által termelt anti-Müller hormon (AMH) a petefészek-aktivitás prediktora. Polycystás ovarium szindrómában megszaporodik az antrális folliculusok száma, melynek következtében a keringő AMH szintje az egészséges személyeknél mérhető érték fölé emelkedik. Pozitív korreláció igazolódott az inzulinrezisztencia és a szérum AMH-szintje között, ami arra utal, hogy az inzulin hatással van az AMH-szintézisre, ennek pontos háttere azonban még feltárásra vár.

A gastroschisis incidenciájának folyamatos emelkedése miatt a szülész-nőgyógyászoknak tisztában kell lenniük e veleszületett defektus optimális ellátásának főbb szempontjaival.

Az antenatalis kortikoszteroidok késő koraszülött korban és terminusban történő alkalmazásának kockázatai továbbra sem tisztázottak – hangsúlyozza az MFM szakértője.

A várandós jólléte a pozitív terhességi teszttel kezdődik.

* A cikk 1. része szeptemberi lapszámunkban olvasható.

Stratégiák gyakorló szülész-nőgyógyászok számára

Az elmúlt négy évtizedben a minimál invazív sebészet, mint a hagyományos sebészet alternatívája, számos szakterületen belül óriási fejlődésen ment keresztül. Érdekesség, hogy ez a fejlődés a nőgyógyászatban lényegesen hosszabb időt vett igénybe, mint az általános sebészetben, annak ellenére, hogy a nőgyógyászat képezte bölcsőjét az operatív endoszkópiának. Ugyanakkor világszerte való elterjedése nyilvánvaló előnyeinek volt köszönhető. Az orvosi technológia fejlődése nagymértékben befolyásolta az új operatív technika terjedését.

Ez évi utolsó számunk Hazai Aktualitása a nőgyógyászati laparoszkópia hazai helyzetével foglalkozik. Ennek megírására az egyik legkitűnőbb hazai laparoszkópos nőgyógyászt kértem fel, akinek mind a hazai, mind a nemzetközi tapasztalata feljogosítja őt gyakorlati konklúziók levonására. Különösen behatóan foglalkozik áttekintésében a supracervicalis hysterectomia kérdésével, ami helyesen supracervicalis méhamputáció (amputatio corporis uteri supracervicalis, hysterectomia partialis), hiszen a hysterectomia szó a méh eltávolítását, nem pedig egy méhdarabnak az eltávolítását jelenti. A szerző állásfoglalása egyértelmű és elfogadást érdemel. Sajnos én is meggyőződtem már 2-3 évtizeddel ezelőtt, hogy az amputáció akkor jött divatba, amikor a felnövő nőgyógyásznemzedék egyre kevésbé tudta műtéttechnikailag elvégezni a méh teljes eltávolítását. (Van olyan nagy intézet az országban, ahol sokáig az amputáció volt az egyetlen megoldás.) A szomorú az, hogy ahelyett, hogy a főnökök ragaszkodtak volna a hysterectomia elsajátításához, tudásuk átadásához a szakorvosi képzés során, maguk is egyre inkább ezt a kényelmes megoldást választották (kevésbé veszélyes, gyorsabban elvégezhető, sőt még ideológiát is gyártottak, miszerint a nőnek a házaséletét az amputáció nem rontja szemben a teljes méheltávolítással, amit persze azóta egyetlen mértékadó tanulmány sem bizonyított). Mi még úgy tanultuk, hogy a visszahagyott cervix mind onkológiai, mind infektológiai szempontból egy veszélyes góc (csonkcarcinoma, HPV-fészek). A kérdés legtöbbször úgy merül fel, hogy indikáció esetén elvégezhető-e a vaginalis hysterectomia (egyre  kevesebben tudják elvégezni), ha csak myomá(k)ról van szó, akkor elvégezhető-e a myomaenucleatio (csak kevesen tudják elvégezni), ha viszont indokolt a méheltávolítás pl. rosszindulatú daganat esetén, akkor egyedüli alternatíva (a korai cervixcarcinomás eseteket leszámítva) a méh teljes eltávolítása, tehát a hysterectomia totalis. Ennek a gyakorlatnak a helyességéről több mint öt évtizedes munkásságom során magam is meggyőződtem.