A fibromyalgia szindróma olyan krónikus fájdalom szindróma, mely domi­nálóan diffúz mozgásszervi fájdalmak képében jelentkezik, ezért hagyo­mányosan a reumatológiához, a lágyrész-reumatizmusok közé sorolják, jóllehet a centrális szenzitizáció és a centrális fájdalom mechanizmusai állnak a középpontjában.

Az utóbbi években véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálatok, valamint rendszerezett áttekintések és metaanalízisek erősítették meg, hogy különféle mozgásterápiás eljárások és egyéb működésorientált be­avatkozások nyilvánvalóan hatásosak mind a klinikai tünetek értékelése, mind pedig a betegek beszámolói alapján.

A balneológiában az elmúlt évszázadban a kezelések főleg a tapasztalato­kon alapultak, ám az utóbbi néhány évtizedben már a bizonyítékok kerültek előtérbe. Hazánk igen kedvező geotermikus adottságai következtében a termálvíz orvosi célú felhasználásában és az ilyen tárgyú orvosi tanul­mányok publikálása terén a világ élvonalába tartozunk.

A nyaki radikulopátia a nyaki ideggyökök összenyomatása vagy irritációja miatt fellépő felső végtagi fájdalom, melyhez nyaki fájdalom és motoros, szenzoros vagy reflexdeficit is társulhat. A kórállapot kiindulópontja gyak­ran a nyaki gerinc degeneratív megbetegedése. Jellegzetes vizsgálati lelet a nyak mozgatása által kiváltott fájdalom és izomgörcs. Képalkotó vizsgá­latra alapesetben nincs szükség. 

Az aerobik a leghatásosabb fegyver fibromyalgiában.

Rendszeres mozgással, testedzéssel a mobilitás idős korban is javítható. Már a min­dennapi, szokványos testmozgás (pl. séta, házimunka) is kedvezően befolyásol­ja az időskori mozgásképességet. A célzott edzésprogramok (egyensúlyfejlesztés, gyorsasági/erőnléti tréning, a kognitív viselkedés fejlesztése) szintén pozitív hatá­súak. A mobilitás javítását célzó beavatkozások tervezésében figyelembe kell venni a mozgástól és az eleséstől való félelmet mint korlátozó tényezőt. 

A reumatológiai betegségek világ­szerte kiemelkedő és egyre növekvő népegészségügyi problémát jelente­nek, ami komoly terhet ró az egyénre, a családra és a társadalomra egyaránt. Ennek oka nemcsak a betegségek ma­gas számában, hanem az általuk oko­zott tartós életminőség-romlásban, rokkantságban és keresőképtelenség­ben, valamint az extrém költségek­ben is keresendő. Nem árt leszögez­ni, hogy egyes mozgásszervi kórképek magasabb halálozással járnak, gon­doljunk csak például az oszteoporózis talaján kialakuló combnyaktáji törések utáni, vagy a szisztémás autoimmun betegségekhez, illetve a reumatoid artritiszhez társuló magas mortalitásra. Válaszul a kihívásokra szakterületünkön az utóbbi egy-két évtizedben hallat­lan fejlődés és szemléletváltozás ment végbe, melynek keretében a reumatológia igen gyorsan adaptálta a medi­cina egészét átformáló új irányzatokat és az új évezred modern reumatológiai gyakorlatát hozta létre.

Az orvosi gondolkodásban sokáig az a kép élt, hogy a poliomielitisz (gyermekbénulás) háromfázisú betegség: az akut fázist felépülés, majd stabilizációs fázis követi. Az 1980-as években az USA-ban kezdtek felfigyelni arra, hogy a korábban poliomielitiszen átesett betegeken új tünetek és panaszok jelentkeztek, az önellátó képesség beszűkülésével. A napi tevékenységek, amelyek a heveny bénulásos poliomielitiszből való felépülés után évekig kivitelezhetők voltak, akár segédeszköz nélkül is, egyre nehezebben vagy csak segítséggel voltak elvégezhetők. Az alábbi eset kapcsán bemutatom a poliovírus támadása és a több évtizedig tartó, neurológiai és funkcionális szempontból stabil időszak után váratlanul megjelenő tünetegyüttest, az ún. posztpolió szindrómát.

A cikk átfogó képet ad a gyakori nagyízületi protézis műtétek jelenlegi javallatairól, az alternatív megoldásokról, a műtéti eredményekről, valamint a lehetséges szövődményekről és azok megelőzéséről, különös tekintettel a szeptikus és tromboembóliás szövődményekre.