A hipertónia és a demencia kapcsolatát epidemiológiai és patológiai-kórélettani adatok igazolják. Az agyi vérátáramlás szerepe a vaszkuláris demencia mellett az Alzheimer-kórban is egyértelmű. Bizonyítottnak tűnik a fordított összefüggés is, amely szerint az antihipertenzív kezelés csökkenti a demencia kifejlődését, illetve annak tüneteit is. Az antihipertenzív gyógy­szercsoportok között az angiotenzin-receptor-blokkolók, a dihidropiridin kalciumcsatorna-blokkolók és a tiazid diuretikumok hatása kiemelkedő.

A magasvérnyomás-betegség kezelésére javasolt diuretikumok közül az irányelvek a tiazidszerű diuretikumokat preferálják, mivel a hagyományos tiazidokhoz képest ezek hosszabb hatástartamúak és nagyobb vérnyo­máscsökkentő hatékonysággal rendelkeznek. Hazánkban leginkább az indapamidot alkalmazzák (önmagában vagy ACE-gátló perindoprillal kom­binálva), amely számos betegcsoportban és tanulmányban igazolta már kedvező hatását (stroke-on átesett betegek – PATS, PROGRESS; diabeteses betegek – ADVANCE; időskori hypertoniás betegek – HYVET). Jelen ismer­tetett tanulmányban e négy vizsgálat összevont adatait mutatjuk be.

Új kutatások szerint bizonyos a 2-es és 4-es típusú angiotenzin II receptorokat inkább stimuláló, mint gátoló vérnyomáscsökkentő gyógyszerek csökkenthetik a demencia előfordulását ezen gyógyszerek új használói körében.

Az utóbbi években megjelent hypertonia irányelvek egyszerűsí­tett bevezető vérnyomáscsökkentő gyógyszeres kezelést javasol­nak, az ún. egytablettás kombinációt. Ez ugyanis javítja a gyógy­szeres kezeléshez való ragaszkodást, és felgyorsítja a vérnyomás céltartományba kerülését. Ezek a több hatóanyagot tartalmazó kombinációk többek között diuretikumot is tartalmazhatnak. Nagy Viktor, a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Hemato­lógiai Klinika főorvosa szerint a tanulmányok alapján úgy tűnik, hogy a tiazidszerű diuretikumok erősebben csökkentik a vérnyo­mást és nagyobb kardiovaszkuláris védelmet biztosítanak, mint a tiazid típusú diuretikumok, és ezek az eredmények már tükrö­ződnek a módszertani ajánlásokban.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség és a kardiovaszkuláris betegségek etiológiai háttere jelentős részben közös.

A szívműtét utáni nagydózisú furosemid adásakor szaporodnak a kedvezőtlen következmények és a halálozás.

A nem szteroid gyulladásgátlók szedése idős, 2-es típusú diabetesben szenvedőkben a szívelégtelenség kockázatával jár.

A 20. század 60-as éveiben drámai hatású felismerés volt, hogy a váran­dósság első trimeszterében a thalidomid-tartalmú gyógyszert szedő vá­randósok újszülöttjei között szignifikánsan gyakoribbak a végtagfejlődési rendellenességek. E megfigyelés hívta fel a figyelmet arra, hogy a terhesség alatti gyógyszeres kezelés és bizonyos veleszületett fejlődési rendellenes­ségek között ok-okozati összefüggés állhat fenn. Azóta folyamatosan bő­vül és gazdagodik a reproduktív toxikológia és a teratológia tudománya, melyek közül az előbbi a teljes reprodukciós ciklusban megjelenő, károsító tényezők hatását és azok következményeit vizsgálja, míg az utóbbi a követ­kezményesen kialakuló veleszületett fejlődési rendellenességekre fókuszál.

A szívelégtelenségben szenvedő és kedvezőtlen kimeneteket mutató be­tegek jelentős arányánál mutatható ki öt fontos mikrotápanyag alacsony plazmakoncentrációja, ami a mitochondriumok elégtelen működéséhez, következésképpen a szívizom rossz energiaellátásához vezethet. Ideje felülvizsgálni, hogy igaz-e az „üzemanyagból kifogyott motor” koncepció, vagy inkább az „önmegsemmisítés felé tartó hibás motor” paradigma lenne helyesebb.

A magnézium alapvető fontosságú a szervezet homeosztázisának fenn­tartásában és szabályozásában. Az elmúlt évtizedekben – a termőföldek kizsigerelése, az élelmiszer-előállítás technológiai változásai miatt – csök­kent a magnéziumbevitel a népességben, számos kórképben, illetve gyógy­szeres terápia következtében kialakuló magnéziumhiánnyal kell számolni. A felnőttek körében egyre nagyobb arányban fordul elő krónikus látens magnéziumhiány.