A hosszú hatású bronchodilatátor szerek képezik a krónikus obstruktív tüdőbetegség kezelésének alapját, melynek hatására javul a tüdőfunkció, enyhülnek a tünetek és növekszik a terhelési kapacitás. A betegek egy részénél azonban visszatérő exacerbációs epizódok jelentkeznek, ilyen esetekben inhalációs kortikoszteroidok adása válhat szükségessé.

A COPD és az asztma alkalmazott béta2-agonisták biztonságosságát elemző eddigi vizsgálatok nem hoztak egybehangzó eredményeket. Továbbra sem tisztázott például, hogy a béta2-agonista alapú gyógyszeres kezelés megindítása a kardiovaszkuláris események eltérő kockázatával társul-e. Jelen vizsgálatban erre a kérdésre keresték a választ a szerzők.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség súlyos formáinak kezelésére elfogadott a tripla terápia. Bár az inhalációs kortikoszteroidok alkalmazása ilyen esetekben terápiás haszonnal jár, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy biztonsággal megvonható-e a kortikoszteroid anélkül, hogy ez veszélyeztetné a beteg állapotát. A németországi vizsgálat azzal a következtetéssel zárult, hogy a tripla kombináció duális terápiára váltása az esetek túlnyomó többségében nem jár állapotromlással, és az exacerbációk, az egészséggel kapcsolatos életminőség és általánosságban a betegségkontroll szempontjából is előnyös lehet.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség kezelésére monoterápiák, illetve kettős vagy hármas gyógyszerkombinációk állnak rendelkezésre. Eddig csak kevés tapasztalat látott napvilágot a kettős és hármas kombinációk halálozásra gyakorolt hatásának összehasonlítására a betegek azon tipikus csoportjainak bevonásával, akiknek betegsége közepes súlyosságú, és az exacerbációk rizikója alacsony. Több véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálat adatainak összegzett elemzése nem igazolt túlélési előnyt hármas kombináció alkalmazása mellett, a kettős kombinációval összehasonlítva. (Int J Chron Obstruct Pulmon Dis. 2022;17:545–558.)

A krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) egy idült megbetegedés, melynek terápiás kimeneteleit nagyban megszabja a hosszú távú adherencia. Kutatások bizonyítják, hogy a COPD fenntartó kezelés során a magasabb szintű adherencia a kórházi felvételek számának, illetve az ellátási költségeknek a csökkenésével társul. Gyengébb adherencia esetén ugyanakkor a tünetek súlyosbodására, a kórházi felvételek számának növekedésére, a mortalitás és az ellátási költségek emelkedésére kell számítani.

A Magyarországon Genuair néven ismert, légzés-aktivált multidózisos szárazpor inhalátor jelenleg vagy önmagában a hosszú hatású muszkarinreceptor agonista (LAMA) aklidinium vagy ennek formoterollal való kombinációjának adagolására szolgál, krónikus obstruktív tüdőbetegek (COPD) kezeléséhez. Farmakodinamikai okokból ezek napi kétszeri adagolása javasolt. Az eszköz kialakítása lehetővé teszi, hogy a felhasználó egyértelmű jelzést kapjon a hatóanyag betöltéséről, az effektív alkalmazásról, a készülék kiürüléséről és megfelelő védelmet nyújt a véletlenszerű dózis túllépés ellen. Magnussen és munkatársai a rendelkezésre álló irodalmi adatok alapján tekintették át a beteg-elégedettséget. Eredményeik alapján a Genuair használata gyorsan elsajátítható és könnyű. Kevesebb technikai hiba jelentkezik, mint egyes egyéb belégzőknél és magas a betegek elégedettségi szintje.

A hörgőtágító terápiával együtt alkalmazott inhalációs szteroid a COPD-s betegek nem minden csoportjánál bizonyult hatékonynak. Fontos, hogy ott indikáljuk, ahol az exacerbációk csökkenése várható tőle. Ugyancsak fontos, hogy azon betegeknél, akik nem profitálnak belőle, leépítésre kerüljön. Az Európai Tüdőgyógyász Társaság szakmai ajánlása evidenciák alapján javasolja, hogy 1) azoknál a nem gyakran exacerbáló betegeknél, akiknek a perifériás vérében az eozinofil sejtek száma nem éri el a 300/µl-t, építsék le az inhalációs kortikoszteroidot (ICS), 2) NE hagyják el, ha a beteg perifériás vérében az eozinofil sejtek száma eléri vagy meghaladja a 300/µl-t, 3) az ICS leépítése után erősen ajánlott egy vagy két bronchodilatator folyamatos használata.  

Az asztma a légutak egyik leggyakoribb krónikus megbetegedése, amely­nek diagnózisa a különböző fenotípusok miatt komplikált. Emiatt szükséges a kórképek mögött megbújó mechanizmusok minél pontosabb feltárása, a gyulladás kialakulásában részt vevő sejtek – így az eozinofilok – funkcióinak még alaposabb megismerése.

A molekuláris diagnosztika eszköztára változatos és sok esetben egy kér­désre több technológiai megközelítéssel is lehet válaszolni. Az első kérdés mindig a klinikai esetek szükséglete, azaz mire szeretnének az adott szi­tuációval kapcsolatban a klinikusok választ kapni, milyen érzékenységgel és milyen variációkra, mennyi időn belül. A diagnosztikai szakemberek ezeknek az igényeknek megfelelően választják ki, állítják be és alkalmaz­zák a módszereket. A legfontosabb, hogy az eredmény megbízható, tehát minőségbiztosított legyen, a klinikai döntési szituációban ott legyen, ér­telmezéssel, interpretációval egészüljön ki és elegendő legyen a döntés meghozatalához, ezen túl legyen lehetőség az eredményekkel az eset ös­szefüggésében konzultálni.

Súlyos asztmában, komorbid atópiában, obesitásban és depresszióban/szorongásban kevesebb évenkénti fellángolás következik be, és csökken a kortikoszteroid igény, ha a beteg mepolizumab kezelés alatt áll.