A szédülés sürgősségi eseteiben a célzott anamnézissel és egy ágy melletti speciális vizsgálattal biztonsággal különíthetjük el a perifériás és a centrális eredetű szédülést. A centrális szédülésre jellemző a negatív Halmágyi-teszt, az irányváltó nisztagmus és a vertikális szemtengelyeltérés együttes vagy külön-külön előfordulása, még azokban az esetekben is, ahol nincsenek jelen egyéb neurológiai tünetek. A veszélyesebb centrális szédülések gya­núja esetén képalkotó vizsgálatot kell végeznünk, elsősorban MRI-t, az esetleg életet veszélyeztető állapotok megelőzése és kezelése érdekében.

A napjainkra lassan áttekinthetetlenül sok orvosszakmai rövidítés- és be­tűszóhalmazból a radiológia és nukleáris medicina területére vonatkozók eredetét és jelentését értelmezi a szerző. További szándéka a „multimodális” vagy „hibrid” leképezések szakmai hovatartozásának jellemzése, a vizs­gálatokat kérő, illetve a leleteket a betegek számára értelmező kollégák tájékozottságának segítése.

A mérgező hatások manapság nem csupán úgy keletkeznek, hogy valami­lyen vegyszerből, gyógyszerből túladagolás történik, hanem a párhuzamosan szedett gyógyszerek, élelmiszerek, növényi készít­mények, amelyeket az előírásoknak megfele­lően adagolnak, egymás hatását úgy módo­sítják, hogy mérgezési tünetek alakulnak ki. Ennek igen nagy jelentősége van a foglalko­zási, környezeti expozíciók kapcsán, vagy az „egészségipar” által javasolt preventív hatású növényi kivonatok alkalmazásakor. A gyógy­szerek hatásait befolyásolják az élelmiszerek, a fűszerek, az alkoholos italok, kedélyjavítók, nyugtatók, altatók. Ezek az antibiotikumok hatásait is megváltoztathatják, sőt kóros immunológiai reakciókat képesek kiváltani a betegben, aminek hátterében sokszor ge­netikai polimorfizmus állhat.

Az alvásfüggő légzészavarok népegészségügyi jelentőségét – különö­sen a kardio- és cerebrovaszkuláris kórképek, a magas vérnyomás, illetve a mentális deficit, személyiségváltozás és napközbeni aluszékonyság szind­róma terén – az utóbbi években mind több tudományos bizonyítékként elfogadott vizsgálat erősítette meg. Mindezek mellett az alvásmediciná­ban ez a legnagyobb prevalenciájú és mortalitású betegségcsoport, az itt végzett diagnosztikus és terápiás munkában nyilvánul meg leginkább az alvásmedicina multidiszciplináris karaktere.

Az egyedfejlődés során kialakult ideghálózatok kb. 300 milliárd idegsejtje kémiai ingerületátvivő anyagok és elektromos impulzusok segítségével létesít kapcsolatot, „beszélget” egymással. Sérülékeny, számtalan külső hatásnak kitett hálózat ez. Az emberi magatartást, viselkedést nagymérték­ben befolyásolhatják különféle gyógyszerek, élvezeti szerek, a környezetet és az élelmiszereket szennyező anyagok, ipari mérgek. Toxikológiai cikk­sorozatunk első része a perifériás és a központi idegrendszert érő toxikus hatások formáit és pato-biokémiai mechanizmusait tekinti át.

Adolf Windaus 1928-ban fedezte fel a D₃-vitamint, amiért Nobel-díjat is kapott. Ma, 89 évvel később sincs még egyértelmű protokollja a D₃-vita­min-pótlásnak. Mekkora a napi adag? A napi adagolás a jó, vagy a ritkább, nagyobb adagokkal való szupplementáció is az? Még a normális D₃-vitamin-szint sem egyértelmű, sőt a D₃-vitamin-szintet meghatározó metodikák sem meggyőzőek. Mi több, sokan pszeudokórképnek tarják a D₃-vitamin-hiány pándémiáját. Számomra úgy tűnik, két dolgot kell elkülöníteni egymástól: a csont- és izomrendszeri hatásokat, illetve az extraszkeletális előnyöket. Mindkettő más-más D₃-vitamin-szint elérésétől várható, és ezért más-más pótlást is igényel. Itt most a csont- és izomrendszerről lesz szó, és az e te­kintetben leginkább érintett idős populációról.

Hogy lehet három, egymástól szak­mailag távol eső közleményt közös keretbe foglalni? A kapcsolódási pont az, hogy mindhárom gyakori neurológiai betegségeket, illetve tüneteket – tremor, szédülés, alvás alatti légzészavarok – tár­gyal. Bár mind a három területen jelentős paradigmaváltás zajlott le az elmúlt évti­zedekben, ennek ellenére a közlemények­ben leírtak jelentős része még mindig nem ment át kellően az orvosi köztudatba, sőt számos téves, elavult nézet uralkodik vonatkozásukban.

A tremor az egyik leggyakoribb neurológiai tünet, melynek fiziológiás és patológiás megjelenési formái is léteznek. Bár az orvosi köztudatban álta­lában a Parkinson-kórhoz társítják, leggyakrabban gyógyszer által indukált és belgyógyászati kórképekhez kapcsolható remegéssel találkozhatunk. A legtöbb esetben megfelelő fizikális vizsgálattal nagy valószínűséggel azonosítható a háttérben meghúzódó ok. Amennyiben a tremor a beteg életvitelét zavarja, úgy megfelelő gyógyszeres és idegsebészeti (mély agyi stimulációs) kezeléssel a legtöbb esetben jól kontrollálható.

A pozitronemissziós orvosi képalkotás fizikai és kémiai alapjait – az antirészecskék helyét kijelölő kvantummechanikai elméletet és az izotópos nyomjelzés elveit – a múlt század első felében fektette le Paul Dirac, illetve Hevesy György. Hevesy munkásságára már visszapillantottunk ebben a rovatban, a mostani áttekintés középpontjában a pozitron megismerése és a pozitronsugárzó izotópokat használó tomográfiás technikák kifej­lesztése áll.

A hipertónia gyógyszeres kezelésében általában két-három szer – első­sorban ACE-gátló és kalciumcsatorna-blokkoló – kombinált adására van szükség a vérnyomás célértékének eléréséhez. Mivel a hipertóniás betegek 50–60%-a hiperkoleszterinémiás, az ACE-gátlót, kalciumcsatorna-blokko­lót és sztatint tartalmazó kombinációs terápia igen elterjedt a hétköznapi gyakorlatban. A vérnyomáscsökkentők és a sztatin összevonása fix kom­binációba előnyösen befolyásolhatja a hipertóniás hiperkoleszterinémiás betegek terápiahűségét és ezzel az életkilátásait.