A sejtszintű célpontok és a célzott kezelésre alkalmas szerek számának növekedéséből ítélve úgy tűnik, hogy hamarosan jelentős javulás várható az előrehaladott szolid daganatban szenvedő betegek túlélési és gyógyulási eredményében. A gyomor-bél rendszeri onkológiában a kiterjedt (disszeminálódott) colorectalis ráknál érték el a legnagyobb eredményt a célzott szerek: javult a túlélés, amikor cetuximabot és bevacizumabot adtak együtt egy régi célzott készítménnyel, a fluorouracillal(FU). További adat, hogy az oxaliplatinnak és az irinotecannak biztosított helye van a gyógyíthatatlan colorectalis rákok kezelési sémáiban. A bizonyítottan hatásos citotoxikus kezelés megfelelő módon történő kiegészítése az új, célzott szerekkel még tovább növelte a mediánértékben számított túlélést, amely az utolsó 5 év során több mint megkétszereződött a késői 1980-as és korai 1990-es években közölt értékekhez képest.

Nem árt azonban óvatosnak lenni, és körültekintően,sőt talán szkeptikusabban értékelni azt a fejlődést, amit a citotoxikus és célzott szerek együttadásával a gyomor-bélrendszer rosszindulatú daganataiban jelenleg tapasztalunk. Az irinotecant és a célzott szereket még be kell illeszteni az adjuváns vagy a potenciálisan gyógyító célú kezelések sorába colorectalis rákok esetében. Ma már tudjuk, hogy a cetuximabkezelésből nem származik előnyük azoknak a betegeknek, akiknek daganatában K-ras-mutáció igazolódott, de nem ismerjük pontosan, miért nem reagál a vad típusú K-ras génthordozó betegek többsége. Monoterápia formájában a FU akkor a leghatásosabb, amikor a daganatban kevés a timidilát; vajon vonatkozik ez arra az esetre is, amikor oxaliplatint, irinotecant, bevacizumabot és/vagy cetuximabot is adunk mellette? Miért nem voltak sikeresek a bevacizumabbal és cetuximabbal végzett kombinációs kezelések?

Az életkor előrehaladásával drámai módon növekszik a rosszindulatú daganatok előfordulási gyakorisága és halálozási aránya. Ebben szerepet játszik többek között a telomér megrövidülése és a tumorszuppresszor gén aktivitásának biológiai öregedéssel járó változása. Az Egyesült Államokban a betegek medián életkora a rák felfedezésekor 67 év, a halál bekövetkeztekor pedig 73 év. Az amerikai statisztikák szerint az új megbetegedések száma 1 479 350, a várható haláleseteké pedig 562 340 volt 2009-ben. Napjainkban az új rákos esetek körülbelül 25%-át 65–74 éves, 22%-át 75–84 éves, 7,5%-át pedig 85 évesnél idősebb betegeknél kórismézik. Noha a rákos halálozás összesített kockázata csökken, ez a tendencia kevésbé érvényesül a 75 év feletti korosztályban.

A geriátriai onkológia jelentőségét a népesség összetételénekváltozása is fokozza. A fejlett országokban a populációgyorsan öregszik, és előre látható, hogy ennek milyen hatásailesznek az egészségügyi ellátás iránt támasztott igényekre. AzEgyesült Államokban 2000 és 2030 között megkétszereződika 65 évesnél idősebbek száma.5 E tendencia – társulva azzal aténnyel, hogy egy 65 éves nő várható élettartama további 20év, egy 75 évesé pedig 12,8 év – a rosszindulatú daganatokelőfordulásának meredek emelkedését fogja eredményezniaz idős népességben.6 Időskorban következetesen kevesebbszűrővizsgálatot végeznek, és a betegek ritkábban részesülnekagresszív sebészeti, illetve szisztémás kezelésben, minta fiatalabb rákbetegek. Csupán néhány leíró és még kevesebbterápiás vizsgálat nyújt azonban olyan bizonyítékokat,amelyek alapján a szűrések és kezelési döntések irányelveikidolgozhatók.

Célkitűzés
A 80 éves kort betöltött nők emlőrákjának jellemzőiről, kezeléséről és a betegek túléléséről kevés adat áll rendelkezésre.

Betegek és módszerek
A Surveillance, Epidemiology and End Results és a Medicare kapcsolt adatbázisába 1992 és 2003 között bekerült betegek adatai alapján értékeltük a 80 éves kort betöltött (korcsoportonként:80–84, 85–89 és > 90 év) nők I/II. stádiumú emlőrákjának jellemzőit, kezelési módjait (mastectomia, emlőmegtartó műtét [BCS, breast-conserving surgery] sugárkezeléssel kiegészítve vagy önmagában, illetve műtét nélküli ellátás) és kimenetelét a fiatalabb (67–79 éves) nőkre vonatkozó adatokkal összevetve. Cox-féle regresszióanalízissel megvizsgáltuk, hogyan befolyásolja az életkor az emlőrákkal összefüggő és az egyéb okú elhalálozást. Az elemzéseket stádiumok szerinti bontásban végeztük, figyelembe véve a daganat és a betegekszociális–demográfiai jellemzőit, az alkalmazott kezeléseket és a társbetegségeket.

Eredmények
Az elemzésbe összesen 49 616 nőt vontunk be, akik mindegyike betöltötte a 67 éves kort és I/II. stádiumú emlőrákban szenvedett. A daganat jellemzői (szövettani stádium [grade], hormonreceptor-státus) hasonlóak voltak az egyes korcsoportokban. Az önmagában alkalmazott BCS gyakorisága az életkorral párhuzamosan nőtt, különösen a 80 év felettiek körében. Az emlőrák okozta elhalálozás kockázata az életkor elôrehaladtával emelkedett; 80 éves kor felett szignifikáns növekedést állapítottunk meg. A 67–69 éves betegekkel összehasonlítva a > 90 éves korosztályban 2,6-nek (tartomány: 2,0–3,4) adódott az I. stádiumú emlőrák okozta halál bekövetkezésére vonatkozó korrigált kockázati arány. Az alkalmazott kezelési módok szignifikáns kapcsolatban álltak az életkorral és a társbetegségekkel; a kezelés kifejezettebb jelzője az életkor volt (a 80 éves kort betöltött, társbetegségektől mentes nők 26%-a csak emlőmegtartó műtéten esett át vagy műtét nélküli ellátásban részesült, míg a 67–79 éves korcsoportban ugyanez az arány 6% volt).

Következtetések
A 80 éves életkort betöltött nők emlőrákjának jellemzői hasonlóak a fiatalabb betegekéhez, ellátásukra mégis csak kevésbé hatékony kezelési módokat alkalmaznak, és esetükben nagyobb a korai stádiumú emlőrák okozta mortalitás. A jövőbeli vizsgálatok feladata a daganat és a betegek jellemzőinek pontos meghatározása annak érdekében, hogy a legidősebbek közül azokat részesítsük kezelésben, akiknél a terápia a legnagyobb valószínűséggel ígér kedvező hatást.

Célkitűzés
A kemoterápiával egyidejűleg alkalmazott sorafenib a betegek által jól tolerált kezelési lehetőség, mely többféle tumortípusban is biztató válaszarányokat adott. A docetaxel és acisplatin egyaránt hatásos a gyomorrák ellen. A II. fázisú vizsgálat azzal a céllal indult, hogy meghatározza a sorafenibből, docetaxelből és cisplatinból álló kombináció hatásosságát és toxicitását metasztatikus vagy előrehaladott gyomor- vagy cardia-adenocarcinomában.

Betegek és módszerek
A vizsgálati csoportot 44 olyan beteg alkotta, akik korábban még nem részesültek kemoterápiában, és az Eastern Cooperative Oncology Group kritériumrendszere szerint meghatározott általános állapotuk 0 vagy 1 volt; a betegek 80%-ánál a betegség már áttétet is adott, és a betegek kétharmada gyengén differenciált gyomor- vagy cardia-adenocarcinomában szenvedett. A terápiás séma a következőkből állt: 400 mg sorafenib szájon át, naponta kétszer, 21 napon keresztül; 75 mg/m2 docetaxel intravénásan az 1. napon; és 75 mg/m2cisplatin intravénásan az 1. napon, 21 naponként ismételve. A kombinációs kezelésre adott terápiás választ tekintettük elsődleges végpontnak. Másodlagos végpontként értékeltük a toxicitást, a teljes túlélést és a progressziómentes túlélést.

Eredmények
A beválasztási kritériumoknak megfelelő, kezelt betegek 41%-ánál (18/44 beteg; 90% CI,28–54%) alakult ki részleges remisszió. A progressziómentes túlélés mediánértéke 5,8 hónapnak (90% CI, 5,4–7,4 hónap) adódott. Mediánértékben 13,6 hónapos (90% CI,8,6–16,1 hónap) teljes túlélést regisztráltunk. Az alkalmazott séma toxikus hatásaként leginkább neutropenia jelentkezett, mely a betegek 64%-ánál elérte a 3–4. súlyossági fokot. Egy betegnél a tumor lokalizációjában vérzés jelentkezett.

Következtetések
A sorafenib, docetaxel és cisplatin kombinációja ígéretes hatásossági profilt mutatott, miközben toxicitása sem lépte túl a tolerálható mértéket. További kutatásokban kell vizsgálni a gyomorrákban kemoterápiával együtt adott sorafenib hatását.

Célkitűzés
Vizsgálatunk célja a bortezomib, melphalan és prednizolon (VMP), illetve a melphalan és prednizolon (MP) alkalmazása kapcsán regisztrálható teljes túlélés (OS, overall survival) és egyéb klinikai előnyök összehasonlítása volt a III VISTA (Velcade as Initial Standard Therapyin Multiple Myeloma) vizsgálat kiterjesztett utánkövetése során, emellett értékelni kívántuk a későbbi terápiák hatását is.

Betegek és módszerek
A vizsgálat résztvevői olyan betegek voltak, akiknél a tüneteket okozó myeloma multiplex valamely oknál fogva nem volt alkalmas nagy dózisú terápiára. Esetükben legfeljebb nyolc, egyenként hathetes ciklusban VMP (n = 344) vagy MP (n = 338) kombinációt alkalmaztunk.

Eredmények
Mediánértékben 36,7 hónapos utánkövetés során a VMP-csoportban a halálozási kockázat 35%-os csökkenését észleltük az MP csoporthoz képest (kockázati arány, 0,653; p < 0,001); a medián OS-t a VMP-csoportban nem értük el, miközben az MP-csoportban 43 hónapnak adódott; a 3 éves OS-arány 68,5%, illetve 54,0% volt. A késôbbi thalidomid- (41% vs. 53%) és lenalidomid-alapú terápiára (59% vs. 52%) adott válaszarány nem különbözött jelentősen a VMP- és MP-csoportban; a késôbbi bortezomib-alapú kezelés kapcsán 47%-os, illetve 59%-os válaszarányt regisztráltunk. A VMP-vel (n = 178) és MP-vel kezelt betegek (n = 233) későbbi terápiától számított medián túlélése 30,2 hónapnak, illetve 21,9 hónapnak adódott, és nem mutatkozott különbség a mentő kezeléstől számított túlélésben attól függően, hogy a későbbi kezelés bortezomibbal, thalidomiddal vagy lenalidomiddal történt. Az 1–4. ciklusok során a VMP alkalmazását gyakrabban kísérték mellékhatások, mint az MP sémáét, a különbség azonban az 5–9. ciklusban kiegyenlítődött. A VMP mellett jelentkező perifériás neuropathia az esetek 79%-ában mediánértékben 1,9 hónap alatt javult, az esetek 60%-ában pedig mediánértékben 5,7 hónap alatt teljesen megszűnt.

Következtetések
A VMP az MP-vel szemben szignifikánsan hosszabb túlélést eredményezett hosszas nyomonkövetés és erőteljes későbbi kezelés után. Az első vonalbeli kezelésként adott bortezomib nyomán nem lépett fel rezisztensebb relapszus. Tapasztalataink szerint az elsőként alkalmazott VMP hatásosabb, mint az a stratégia, mely szerint elsőként hagyományos szerekkel próbálkoznak, és a bortezomibra vagy más újfajta szerre alapozott kezelést a relapszus eseteire tartogatják.

Célkitűzés
A rosszindulatú daganatok stádiummeghatározásának célja a kórjóslat előrejelzése. Az előrehaladott hepatocellularis carcinoma (HCC, hepatocellular carcinoma) kimenetelét egyrészt a tumor stádiuma, másrészt a májműködési zavar súlyossága szabja meg. Az eddig kidolgozott rendszerek jelentős hányada figyelembe veszi az említett szempontokat.Továbbra sem tisztázott ugyanakkor, ezek közül melyik rendszer jelzi előre a legpontosabban a betegek kilátásait.

Betegek és módszerek
Azoknak a betegeknek az adatait gyűjtöttük ki a Memorial Sloan-Kettering Cancer Center nyilvántartásából, akik egy adott ötéves periódus alatt részesültek kezelésben HCC miatt. Az elegendő adattal jellemezhető betegek esetében az alábbi besorolási rendszerek szerint értékeltük a túlélés előrejelzésének pontosságát a konkordanciaindex (c-index)alapján: TNM hatodik kiadás, Okuda, Barcelona Clinic Liver Cancer (BCLC), Cancer of the Liver Italian Program (CLIP), Chinese University Prognostic Index (CUPI), Japan IntegratedStaging (JIS) és Groupe d’Etude et de Traitement du Carcinome Hepatocellulaire (GETCH). Emellett bevontunk az elemzésbe más független prognosztikai változókat is.

Eredmények
Összesen 187 beteg felelt meg a besorolási feltételeknek, akiket mind a hét stádiumbeosztási rendszer szerint értékeltünk. A CLIP, a CUPI és a GETCH nyújtotta a legjobb teljesítményt. A BCLC és a TNM hatodik kiadása nem nyújtott elegendő prognosztikai diszkriminációt. Az általános állapot, a GOT-érték, a hasi fájdalom és a nyelőcsővarixok figyelembe vétele javította a CLIP diszkriminatív teljesítményét.

Következtetések
Válogatott betegcsoportban a CLIP, CUPI és GETCH bizonyult a leginkább informatív stádiumbesorolási rendszernek az előrehaladott HCC-ben szenvedő betegek túlélésének előrejelzésében. Prospektív validálás szükséges annak meghatározására, hogy e rendszerek kellően pontosak-e ahhoz, hogy klinikai vizsgálatokban ezt tekintsük irányadónak a betegek besorolásánál, illetve annak eldöntésekor, hogy az adott beteg számára a szisztémás terápia vagy a legjobb szupportív kezelés a legjobb választás. A BCLC és a TNM hatodik kiadása nem nyújtott segítséget a túlélési eredmények prognosztizálásában, ezért ezek alkalmazását nem erősítik meg adataink.

Célkitűzés
Az átfogó geriátriai értékelésre kidolgozott eszköz (CGA, comprehensive geriatric assessment) egy olyan többdimenziós módszer, melyet a geriáterek és az onkológusok az életkorral összefüggő problémák felismerésére és értékelésére, valamint a beavatkozások megtervezésére és koordinálására használnak. Legnagyobb hátránya, hogy elvégzéséhez sok időre van szükség, ezért erőfeszítések történtek olyan egyéb szűrőeszközök értékelésére, melyek alkalmasak idős betegek előzetes vizsgálatára. A jelen vizsgálat célja annak az elemzése volt, hogy a Vulnerable Elders Survey-13 (VES-13) eszköz mennyire pontosan jelzi előre a CGA által kimutatott eltéréseket.

Betegek és módszerek
A CGA és a VES-13 értékelést olyan > 70 éves betegeknél végeztük el, akiknél szövettanilag vagy citológiailag diagnosztizálták a szolid vagy hematológiai rosszindulatú daganatot. Elemeztük a VES-13 megbízhatóságát és validitását.

Eredmények
A 419 idős rákbeteg (átlagéletkoruk 76,8 év) ötvenhárom százaléka volt a VES-13 alapján sérülékeny; a rokkantság aránya a CGA alapján 30%-nak adódott, míg a mindennapi tevékenység (ADL, activities of daily living)/eszközöket igénylő napi tevékenység (IADL,instrumental activities of daily living) skálák alapján ez az arány 25% volt. Az ADL/IADL skálákhoz viszonyítva a VES-13 szenzitivitása 87%, specificitása 62%; a CGA szenzitivitása 90%, specificitása 70% volt.

Következtetések
Adataink alapján a VES-13 nagy arányban előre jelzi a funkcionális státus romlását, ezért a teljes CGA elvégzése előtt hasznos tájékozódó módszer lehet idősebb rákbetegek állapotának felmérésére.

Célkitűzés
A vizsgálat célja annak a meghatározása, van-e prognosztikus jelentősége a nyirokcsomó-mikrometasztázisoknak emlőrák esetén.

Betegek és módszerek
A prospektív kohorszvizsgálatba 3369 emlőrákos beteget vontunk be 2000 szeptembere és 2004 januárja között. A betegeket nyirokcsomóstátusuk alapján az alábbi négy csoport egyikébe soroltuk: 2383 beteg volt nyirokcsomó-negatív, 107 betegnél igazolódott izolált daganatsejtek jelenléte, 123 betegnek volt mikro- és 756 betegnek makrometasztázisa. Az utánkövetés időtartamának középértéke 52 hónap volt. A túlélés elemzésére Kaplan–Meier-becslést és többváltozós Cox-féle arányos kockázati regressziómodellt alkalmaztunk.

Eredmények
Az ötéves okspecifikus és eseménymentes túlélési arány kisebb volt a mikrometasztázisos (pN1mi), mint a nyirokcsomó-negatív (pN0) betegeknél (94,1% vs. 96,9%, p = 0,020, illetve 79,6% v 87,1%, p = 0,032). A teljes túlélés nem különbözött a nyirokcsomó-negatív betegek és azon betegek között, akiknél izolált daganatsejteket mutattak ki, vagy akik a pN1mi vagy pN0 csoportba tartoztak.

Következtetések
A jelen vizsgálat szerint a mikrometasztázisokkal rendelkező betegek kedvezőtlenebb kórjóslatra számíthatnak, mint a nyirokcsomó-negatív betegek.