Célkitűzés
Ebben a több központ bevonásával lefolytatott nyílt, prospektív, egykarú II. fázisú vizsgálatban újonnan diagnosztizált glioblastoma (GBM, glioblastoma) kezelése során a bevacizumab (BV) adását irradiációs kezeléssel (RT, radiation therapy) és temozolomiddal (TMZ) kombináltuk. A célkitűzésünk a terápiás kombináció hatásosságának és mellékhatásainak meghatározása volt.

Betegek és módszerek
Hetven olyan beteget vontunk be a vizsgálatba 2006 augusztusa és 2008 novembere között, akiknél újonnan diagnosztizáltak GBM-et. A betegek a műtét után 3–6 héten belüla szokásos módon sugárkezelésben részesültek, az RT mellett pedig naponként TMZ-t és kéthetenként BV-t kaptak. Az RT befejezése után a betegek négyhetenként 5 napon át TMZ-t, illetve továbbra is kéthetente BV-t kaptak. Az MGMT promotermetilációját a betegekből vett daganatos szöveteken határoztuk meg. Kontrollcsoportként a University of California, Los Angeles/Kaiser Permanente Los Angeles (KPLA) intézetekben újonnan diagnosztizált GBM miatt első vonalbeli kezelésként RT-ben és TMZ-adásban részesült betegekből álló kohorszot használtunk, amelynek tagjai BV-t többnyire csak a betegség kiújulása után kaphattak.

Eredmények
A vizsgálati csoport teljes túlélése (OS, overall survival) 19,6 hónap, progressziómentes túlélése (PFS, progression-free survival) 13,6 hónap volt, míg a University of California, Los Angeles/KPLA kontrollkohorsz esetében az OS 21,1 hónapnak, a PFS 7,6 hónapnak adódott. A European Organisation for Research and Treatment of Cancer-National Cancer Institute of Canada kohorsz esetében az OS 14,6 hónap, a PFS 6,9 hónap volt. A vizsgálati csoportban az MGMT promotermetilációja esetén hosszabbnak bizonyult az OS és a PFS. Az összehasonlító alcsoportelemzés azt mutatta, hogy a kedvezőtlen prognózisú (a recursivepartitioning analízis kapcsán V/VI. osztályba sorolt) betegeknél a kezelés korai szakaszában előnyös a BV első vonalbeli alkalmazása. Vizsgálatunkban az RT/TMZ kombinációnak tulajdonítható toxicitás hasonló volt; az ezen túl jelentkező mellékhatások megfeleltek az egyéb BV-vizsgálatok során jelentett mellékhatásoknak.

Következtetések
Az University of California, Los Angeles/KPLA kontrollcsoporttal összehasonlítva az RT alatt és után BV-vel és TMZ-vel kezelt betegeknél a PFS javult, míg az OS nem. További vizsgálatokra van szükség annak meghatározására, hogy az első vonalbeli kezelésként adott BV mellett jobb-e a túlélés, mint a betegség kiújulásakor adott BV mellett.

A Journal of Clinical Oncology című lapban 2007-ben két, mérföldkőnek számító cikk jelent meg a progresszív glioblastoma bevacizumab-kezelésének előnyeiről. Vredenburghés munkatársai 57%-os terápiás válaszarányról (RR,response rate), illetve 6 hónap elteltével 46%-os progressziómentes túlélésről (PFS-6, progression-free survivalat 6 months) számoltak be, míg Chen és munkatársai az RR esetében 47%-os, a PFS-6 vonatkozásában 65%-os értéket adtak meg. Azóta újabb fontos információk láttak napvilágot, melyek alátámasztják a bevacizumab alkalmazásának létjogosultságát. Az Egyesült Államok élelmiszer- és gyógyszerfelügyeleti hatósága (FDA, Food and Drug Administration) 2009. május 5-én gyorsított eljárással hagyta jóvá a bevacizumab monoterápiában való alkalmazását progresszív glioblastoma eseteiben. Most az onkológusok azt elemzik, mennyire hatásos első vonalbeli kezelésként a szer. A Journal of Clinical Oncology jelen számában Lai és munkatársai az első olyan II. fázisú vizsgálat eredményeiről számoltak be, melyben a bevacizumabot temozolomiddal és irradiációval kombinálták újonnan diagnosztizált glioblastomában szenvedő betegeknél. E protokoll 19,6 hónapig tartó teljes túlélést (OS, overall survival) és 13,6 hónapos PFS-t kínál. A kezelés eredménye – egy ugyanebbő laz intézetből származó kontrollcsoporttal (OS 21,1 hónap,PFS 7,6 hónap), illetve egy sugárkezelés mellett temozolomidot alkalmazó III. fázisú vizsgálat eredményeivel (OS 14,6hónap, PFS 6,9 hónap) összehasonlítva – kedvező volt.

Célkitűzés
Az American College os Obstetrics and Gynecology annak ellenére nőgyógyászati onkológiai beutalást javasol endometriumrákban, hogy nincsenek bizonyítékok arra, hogy ez a gyakorlat kedvezően befolyásolná a túlélést. Mindezek alapján azt kívántuk vizsgálni, hogya nőgyógyászati onkológusok miként befolyásolják a méhtestrákban szenvedő betegek kezelését és túlélését.

Betegek és módszerek
Az adatgyűjtés a Medicare és a Surveillance, Epidemiology, and End Results (SEER) adatbázisaiból történt 1988 és 2005 között. Az analízisekhez a Kaplan–Meier-módszert és a Cox-féle arányos kockázati módszert használtuk.

Eredmények
A 18 338 nő 21,4%-a részesült nőgyógyászati onkológiai ellátásban (A csoport), míg 78,6%-ot más szakterület képviselői láttak el (B csoport). Az A csoport tagjai idősebbek voltak (> 71 évesek aránya: 49,6% vs. 44%; p < 0,001), több nyirokcsomó került eltávolításra (> 16: 22%vs. 17%; p < 0,001), nagyobb volt az előrehaladott (III. vagy IV. stádiumú) rákok (21,9% vs.14,6%; p < 0,001) és a gyengén differenciált tumorok aránya (p < 0,001), és nagyobb voltazok aránya, akik előrehaladott betegség miatt kemoterápiában részesültek (22,6% vs.12,4%; p < 0,001). A II–IV. stádiumú betegségben szenvedők 5 éves betegségspecifikus túlélése (DSS, disease-specific survival) az A csoportban 79%-nak, a B csoportban 79%-nakadódott (p = 0,001). Előrehaladott (III. vagy IV.) stádiumú betegség esetén az A csoportban 72%-os, a B csoportban 64%-os 5 éves DSS-t regisztráltunk. Nem mutatkozott ugyanakkor összefüggés a DSS-sel I. stádiumú betegségben. A többváltozós elemzés szerint a fiatalabb életkor, a korai stádium, a jól differenciált szöveti szerkezet és a nőgyógyászati onkológus által nyújtott ellátás a jobb túlélés független prognosztikai tényezőjének bizonyult.

Következtetések
A nőgyógyászati onkológus által kezelt méhtestrákos betegek nagyobb eséllyel kerülnek stádiummeghatározó műtétre és részesülnek adjuváns kemoterápiában előrehaladott betegségük miatt. A nőgyógyászati onkológiai ellátás javítja e nagy kockázatú betegek túlélését.

Célkitűzés
Kérdéses, hogy az adjuváns kemoterápia mérsékelt hatásossága II. stádiumú colorectalis carcinomában ellensúlyozza-e a kezelés toxicitását, költségeit és kellemetlenségeit. Megvizsgáltuk, hogy az elégtelen mismatch repair (dMMR), a BRAF- és a KRAS-mutációk mennyire hasznosak a tumorrecidíva és a kemoterápiás érzékenység előrejelzésében.

Betegek és módszerek
A Quick and Simple and Reliable (QUASAR) vizsgálatban 1913 betegnél végeztünk immunhisztokémiai vizsgálatot a dMMR és piroszekvenálást a KRAS/BRAF-státusz meghatározására. A betegek véletlenszerű besorolásban fluorouracilból és folinsavból álló kemoterápiát kaptak, vagy nem kaptak kemoterápiát.

Eredmények
A 695 jobb oldali colontumor 26%-ában, a 685 bal oldali colontumor 3%-ában és a 407 rectumtumor1%-ában találtunk dMMR-t. Hasonlóképpen a jobb oldali colontumorok 17%-ában,a bal oldali colontumorok 2%-ában és a rectumtumorok 2%-ában volt BRAF-mutáció. A KRASmutánstumorok megoszlása egyenletesebb volt: a jobb oldali colontumoroknál 40%, a baloldali colontumoroknál 28% és a rectumtumoroknál 36%. A dMMR tumoroknál fele akkora volta recidívák aránya, mint azoknál a daganatoknál, amelyek hatékony MMR-rel rendelkeztek (11%[25/218] vs. 26% [438/1,695] recidivált; kockázati hányados [RR], 0,53; 95% CI, 0,40–0,70; p <0,001). A recidívakockázat a KRAS-mutáns tumoroknál is szignifikánsan nagyobb volt, mint a vadtípusú KRAS tumoroknál (28% [150/542] vs. 21% [219/1,041]; RR, 1,40; 95% CI, 1,12–1,74; p= 0,002), de a BRAF-mutáns és a vad típusú daganatok között nem különbözött szignifikánsan(p = 0,36). Egyik marker sem jelezte elôre a kemoterápia kedvezô hatását, és a hatékonyságsem különbözött szignifikánsan az MMR-, a KRAS- vagy a BRAF-státusztól függôen. Az MMRés a KRAS prognosztikai értéke hasonló volt kemoterápia mellett és anélkül.KövetkeztetésAz MMR próbákkal (assay) azonosíthatók az alacsony recidívakockázatú betegek. A KRAS-mutációkelemzése segít a kockázat további osztályozásában, és a kemoterápia használatában.

Célkitűzés
A több központ bevonásával lefolytatott IB/II. fázisú vizsgálat a nyelőcsőrákban alkalmazott preoperatív kemoradioterápia cetuximabbal történő kiegészítését tanulmányozta.

Betegek és módszerek
Reszekálható, lokálisan előrehaladott nyelőcsőrákban szenvedő betegek két 3 hetes ciklusban indukciós kemoradioterápiában részesültek (75 mg/m2 cisplatin az 1. napon, 75 mg/m2docetaxel az 1. napon, 250 mg/m2 cetuximab az 1., 8. és 15. napon [telítő dózis 400 mg/m2]), melyet kemoimmunradioterápia (CIRT, chemoimmunoradiation therapy) és műtét követett. A CIRT 45 Gy besugárzásból (RT, radiotherapy), valamint hetente 25 mg/m2 cisplatin és 250mg/m2 cetuximab egyidejű adásából állt 5 héten keresztül az 1. csoportban. Amennyiben hét beteg közül kevesebb mint háromnál jelentkezett korlátozó toxicitás (LT, limiting toxicity), úgy a következő hét beteg is docetaxelt kapott (hetente 20 mg/m235). Ha háromnál kevesebb beteg tapasztalt LT-t, úgy újabb 13 beteget kezeltünk ezzel a dózissal.

Eredmények
Összesen 28 olyan beteget (átlagéletkoruk 64 év) választottunk be, akiknél túlnyomórészt (82%) nyirokcsomói érintettséggel járó nyelőcső-adenocarcinoma (15 beteg) vagy -laphámrák (13 beteg) állt fenn. Közülük 24 beteg kapta meg a teljes trimodális terápiát. A CIRT során LT nem jelentkezett, a besugárzási mezőn belül kialakult bőrpír nem fokozódott, és a legfontosabb 3. súlyosságú toxicitásnak az oesophagitis (7 beteg), az anorexia (3 beteg), az általános gyengeségérzés (3 beteg) és a thrombosis (2 beteg) bizonyult. Műtétre (R0 reszekció) 25 betegnél került sor. Három betegnél alakult ki az anastomosisnál szivárgás (elégtelenség), amikét esetben spontán megoldódott, míg a harmadik esetben sikeres reoperációra került sor. Harminc napon belül nem következett be halálozás, és 12 hónapon belül nem hunyt el egyik beteg sem a kezeléssel összefüggő ok miatt. Tizenkilenc betegnél (68%) teljes vagy csaknem teljes remissziót sikerült elérni.

Következtetések
A preoperatív kemoradioterápia cetuximabbal történő kiegészítése a posztoperatív mortalitás növekedése nélkül megvalósítható. Az észlelt nagy arányú hisztopatológiai válasz és az R0 reszekciós arány alapján III. fázisú vizsgálatok indulnak.

Célkitűzés
Az emlőrák miatt adjuváns kemoterápiában részesülő nőknél fennáll az amenorrhoea kockázata. A National Surgical Adjuvant Breast and Bowel Project B-30 jelű vizsgálata a menstruációs kórtörténet (MH, menstrual history) és az életminőség (QOL, quality of life) alapján hasonlította össze a kezelés hatását e kimeneteli paraméterre.

Betegek és módszerek
A betegek véletlen besorolás alapján az alábbi kezelések valamelyikében részesültek: szekvenciális doxorubicin (A) és cyclophosphamid (C), majd docetaxel (T; AC→T), egyidejű TAC vagy AT (változó [24, 12, 12 hetes] időtartammal) és C alkalmazása. A hormonreceptor-pozitív tumorban szenvedő nőbetegek endokrin terápiában részesültek. Az MH és QOL felmérése standardizált kérdőívek segítségével történt a vizsgálatba való belépéskor; a 4. ciklus 1. napján; majd 6 havonta 24 hónapon keresztül. Az előre meghatározott analízisek kitértek az amenorrhoea arányának kezelési csoportonkénti meghatározására, ezen túlmenően minden kezelési csoportban elemeztük a QOL-t, valamint az amenorrhoea és aQOL közötti összefüggéseket.

Eredmények
A véletlen besorolás után 12 hónappal szignifikáns különbség mutatkozott az amenorrhoea arányában a kezelési csoportok között: 69,8% AC→T esetén, 57,7% TAC mellettés 37,9% AT esetében (p < 0,001). A tamoxifenadás nélküli AT-kezelés mellett bizonyulta legkisebbnek az amenorrhoea aránya. Hat hónap múltán rosszabb életminőséget regiszráltunk AC→T kezelés mellett, a 12. hónapra azonban kiegyenlítődtek a különbségek. Minden kezelési forma alkalmazását követően a kiindulási szint fölé emelkedett a tünetek gyakorisága. A többváltozós, ismételt mérések modellje szerint a kezelési csoport, az időpont, az életkor és a tamoxifenadás mutatott szignifikáns kapcsolatot a tünetek súlyosságával (p < 0,002, minden paraméterre vonatkozóan).

Következtetések
Az egyes csoportokban szignifikánsan eltérőnek bizonyult az amenorrhoea előfordulási aránya; a legkisebb értékeket az AT csoportban kaptuk. A hosszabb idejű terápiában (AC→T) részesült betegeknél a 6 hónap elteltével felmért tünetek súlyosabbak, az életminőség pedig rosszabb volt, 12 hónap múltán azonban már nem volt különbség a rövidebb távú terápiákhoz képest.

Célkitűzés
A 2000 National Institutes of Health Consensus Conference on Adjuvant Therapy of Breast Cancer kemoterápiát javasol minden olyan esetben, amikor az invazív elváltozás nagysága meghaladja az 1 centimétert. Az emlőrák hosszú távú túlélői közül rosszabb az életminősége (QOL, quality of life) azoknak a betegeknek, akik adjuváns kemoterápián estek át. Cikkünk célja, hogy a kezelés befejezése utáni évben felmérje a kemoterápiában részesült betegek funkcióját a testi és lelki felépülés alapján.

Betegek és módszerek
A Moving Beyond Cancer (MBC) elnevezésű pszichoedukációs programban részt vevő emlőrákos betegekről (n = 558) gyűjtöttünk prospektív utánkövetési adatokat (RANDSF-36 and Breast Cancer Prevention Trial [BCPT] Symptom Scales), és az adatokat aszerint hasonlítottuk össze, hogy történt-e kemoterápia vagy sem. Az MBC vizsgálatba a primerkezelés (pl. műtét, kemoterápia, sugárkezelés) befejezése utáni 4 hétben léptették be a betegeket. A vizsgálatba való belépéskor, majd 2, 6 és 12 hónappal később önbevalláson alapuló kérdőív segítségével szerzett adatokat elemeztük, miután korrekciót végeztünk az intervenció alapján, illetve a kovariánsok okozta kiegyensúlyozatlanság kiküszöbölésére a hajlamossági pontszámok szerinti korrekcióra is sor került. A kimeneteli analíziseket igazított lineáris kevert modellek segítségével, SAS PROC MIXED alkalmazásával végeztük.

Eredmények
Az SF-36 skála követéses pontszámai nem különböztek a kemoterápiás expozíciótól függően, és mindkét csoportban szignifikáns javulás következett be (p < 0,01) az elsődleges kezelés befejezése utáni egy évben. Az adjuváns kemoterápiához azonban lényegesen súlyosabb fizikális tünetek társultak, ezen belül váz-izom rendszeri fájdalom (p = 0,01), hüvelyiproblémák (p < 0,01), testsúlyproblémák (p = 0,01) és hányinger (n = 0,03).

Következtetések
Az emlőrák kezelése után a fizikális és pszichológiai funkciók jelentős mértékben javultak, függetlenül az adjuváns kemoterápiától. A kemoterápiában részesült betegek súlyosabb és perzisztáló tüneteket éltek meg, melyeket hatékonyabban kell kezelni a túlélők gondozása során.

Minden rosszindulatú daganat esetében eljön az idő, amikor a kezelés első sikerei és költségei felől a hosszú távú toxicitás behatárolása felé fordul a figyelem. Az emlőrákesetében most érkezett el ennek az ideje. Noha még mindig nem tudunk mindenkit kigyógyítani a betegségből, a kiújulási arány csekély, ami részben a hosszú távú mellékhatások veszélyeit is magukban rejtő szisztémás kezelési formáknak köszönhető.

Az emlőrák túlélőinek többsége jó életminőségről számol be, bár egyeseknél több évre is elhúzódhat a szerep-, a lelki, a kognitív és a szociális funkciók zavara. Az általános gyengeségérzés, kognitív diszfunkció, alvászavar, fájdalom és menopausalis tünetek enyhébb formában jelentkeznek, mint a kemoterápia akut toxicitása, de tartós rokkantságot okozó elhúzódó panaszok is előfordulhatnak. Az adjuváns szisztémás kemoterápiáról szóló tájékozott döntés meghozatalához a nőnek tisztában kell lennie a hosszú távú problémák valószínűségével, súlyosságával és időtartamával.