Célkitűzés
A kolonoszkópiát tartják a legmegbízhatóbb és leginkább költséghatékony eszköznek a colorectalis rák (CRC, colorectal cancer) incidenciájának és halálozási arányának csökkentésére. A szűrési intervallum teljes népességre vonatkozó, illetve a nagy kockázatú csoportra specifikus definíciójával kapcsolatban alig rendelkezünk bizonyítékokkal. Széles körű, populációs eset-kontroll vizsgálatunkban a CRC kockázatát kívántuk felmérni a negatív kolonoszkópia óta eltelt idő függvényében általában, illetve a nem, a dohányzási szokások és a CRC-re vonatkozó családi kórtörténet szerinti felosztásban.

Betegek és módszerek
Összesen 1945 CRC-beteget és 2399 populációs kontrollszemélyt vontunk be a vizsgálatba 22 kórházból, valamint a németországi Rajna–Neckar vidék populációs regiszteréből 2003 és 2007 között. A kolonoszkópiás anamnézisre és a lényeges kovariánsokra vonatkozó adatokat személyes interjúk során, illetve az orvosi dokumentáció áttekintése segítségével szereztük meg.

Eredmények
Szemben azokkal a személyekkel, akik korábban még soha nem estek át kolonoszkópián, a negatív kolonoszkópiás lelettel rendelkező személyek csoportjában szignifikánsan kisebb volt a CRC aránya. A negatív kolonoszkópia óta eltelt idő függvényében az alábbiak szerint alakultak a korrigált esélyhányadosok: 0,14 (95% CI, 0,10–0,20) (1–2 év), 0,12 (95% CI, 0,08–0,19) (3–4 év), 0,26 (95% CI, 0,18–0,39) (5–9 év), 0,28 (95% CI, 0,17–0,45) (10–19 év) és 0,40 (95% CI, 0,24–0,66) (20+ év). Még a kolonoszkópia utáni 10. éven túl is csekély kockázat mutatkozott mind a bal oldali, mind a jobb oldali CRC előfordulása tekintetében. Ez minden kockázati csoportra igaz volt, kivéve az aktív dohányosok csoportját, akiknél a negatív kolonoszkópia után több mint 10 évvel meghatározott kockázat hasonló volt azokhoz a korábban soha nem dohányzókéhoz, akiknél még nem történt kolonoszkópiás vizsgálat.

Következtetések
Ezek az eredmények megerôsítik azt a feltételezést, hogy a CRC irányában történő kolonoszkópiás szűrés intervallumát az esetek többségében szélesebbre lehet hagyni, mint a gyakran ajánlott 10 év. Ez talán még a férfiakra és azokra is érvényes, akiknek családjában fordult már elő CRC, nem alkalmazható azonban az aktív dohányosokra.

Célkitűzés
A cirrhosis és a hepatocellularis carcinoma (HCC) egy olyan kettős kórállapotot képez, amely meghatározza a HCC-ben szenvedő betegek túlélését, továbbá egyértelműen megadja a terápiás döntések irányát és a klinikai vizsgálatokban részt vevő betegek prognosztikai rétegzésének mikéntjét. Vizsgálatunkban a HCC-vel diagnosztizált betegek prognosztikai rétegzésének pontosítását tûztük ki célul.

Betegek és módszerek
Hepatocellularis carcinomával újonnan diagnosztizált betegek egy 288 fős populációjában prospektíven plazmamintákat vettünk és regisztráltuk a kezdeti klinikopatológiai jellemzőket, majd meghatároztuk az 1-es típusú inzulinszerű növekedési faktor (IGF-1, insulin-like growth factor-1) és a vaszkuláris endothelialis növekedési faktor (VEGF, vascular endothelial growth factor) plazmaszintjét. Cox-féle regressziószámítást és log-rank próbát alkalmazva megvizsgáltuk, milyen kapcsolatban áll az IGF-1 és a VEGF koncentrációja a teljes túléléssel (OS, overall
survival), Kaplan–Meier-féle túléléselemzéssel megbecsültük a teljes túlélést és rekurzív particionálással meghatároztuk az IGF-1- és a VEGF-szint optimális határértékeit. A c-index alapján összehasonlítottuk a hagyományos és a molekuláris jellemzők figyelembevételével végzett BCLC- (Barcelona Clinic Liver Cancer) klasszifikáció prognosztikai képességét.

Eredmények
Az IGF-1 alacsonyabb és a VEGF magasabb plazmaszintje szignifikánsan korrelált az előrehaladottabb betegség klinikopatológiai jellemzőivel és a rosszabb túléléssel; az előbbi optimális határértéke 26 ng/ml-nek, az utóbbié 450 pg/ml-nek adódott. A kis IGF-1- és a nagy VEGF-koncentráció együttese 2,7 hónapos medián túlélést vetített előre, szemben az azon betegekre jellemző 19 hónappal, akiknél magas IGF-1- és alacsony VEGF-szintet mértünk
(p < 0,001). Ezzel tovább javítható a HCC hagyományos stádiumbesorolásának prognosztikai képessége (p < 0,001).

Következtetések
HCC esetén az IGF-1 és a VEGF kezdeti plazmaszintje szignifikánsan korrelál a túléléssel. Az IGF-1 és a VEGF értékeit beépítve a HCC stádiumbesorolási rendszerébe, szignifikánsan javítható a betegek prognosztikai rétegzése. Validálás után ezek az eredmények hasznosnak bizonyulhatnak az ilyen betegek személyre szabott ellátását biztosító stratégiák kidolgozásához.

Az előrehaladott hasnyálmirigyrákkal kapcsolatban az utóbbi néhány évben végzett vizsgálatok csaknem mindig kiábrándító eredményekkel zárultak. Mind ez idáig majdnem minden III. fázisú vizsgálat arra a paradigmára alapult, hogy a hosszú távú referenciastandardnak számító gemcitabint hasonlították össze a gemcitabinalapú kombinációs sémákkal. Millióféle szert kipróbáltak a gemcitabinnal kombinációban; ezek között voltak citosztatikumok (platinaanalógok, fluoropirimidinek és camptothecinek) és célzott terápiák (farnezil-transzferáz, mátrix-metalloproteináz, vaszkuláris endothelialis növekedési faktor és epidermális növekedési faktor gátlószerei, hogy csak néhányat említsünk). Az epidermális növekedésifaktor-receptor tirozin-kináz inhibitor erlotinib kivételével – mely a gemcitabinhoz adva kisfokú lépcsőzetes javulást eredményezett – egyetlen vizsgálatban sem sikerült statisztikailag szignifikáns túlélési előnyt igazolni a kettős szerrel végzett terápia javára, bár némelyik vizsgálat a másodlagos végpontok, például a válaszarány vagy a progresszióig eltelt idő javulását mutatta. A több szerből álló kombinációk további alkalmazását valójában nem III. fázisú véletlen besorolásos vizsgálatokból származó adatok indokolják, hanem inkább az onkológiai gyakorlatban elterjedt elfogultság magyarázza, miszerint a kombinációs kezelés jobb a monoterápiánál. Emellett táptalajt jelentenek az olyan metaanalízisek, melyek bizonyos kombinációk túlélést javító hatását igazolták, különösen a jó általános állapotú betegek körében, illetve egyes gyakorlati irányelvek is ebbe az irányba hatottak.

A metasztatikus prosztatarák az esetek többségében reagál a különböző típusú androgénablációs kezelésre, ám kasztrációrezisztens betegségbe megy át. A TAX 327 és a Southwest Oncology Group (SWOG ) 99-16 klinikai vizsgálat a docetaxel-alapú kemoterápiát javasolta a tünetekkel kísért áttétes kasztrációrezisztens prosztatarák (mCRPC, metastatic castration-resistant prostate cancer) kezelésére. Azonban csak a betegek felénél jelentkezik kedvező hatás, és a kezdetben reagáló esetek progrediálnak, és a beteg végül mCRPC miatt vagy annak fennállása mellett hal meg. Celluláris mechanizmusok és a tumor mikrokörnyezete egyaránt részt vesz a docetaxellal szembeni rezisztencia kialakulásában. Jelenleg is új szerek állnak tesztelés alatt az mCRPC kezelésében, akár első vonalbeli terápiaként docetaxellal kombinálva, akár olyan betegek számára, akiknél a docetaxel-kezelés alatt vagy után progresszió jelentkezik. A III. fázisú vizsgálatokban a docetaxellal kombinációban eddig tesztelt szerek nem javították a kimenetelt; eddig a GVAX vakcinával, a nagy dózisú D-vitaminnal (DN-101) és az antiangiogén hatású bevacizumabbal történtek ilyen próbálkozások. Ezzel szemben a taxánok közé tartozó cabazitaxel – melynek alkalmazásakor nem alakul ki keresztrezisztencia a docetaxellal – lényegesen javította a docetaxel-alapú kemoterápia alatt vagy után progrediáló betegség kimenetelét, szemben a mitoxantronnal és a prednisonnal. A cabazitaxelnak a TROPIC (Treatment of Hormone-Refractory Metastatic Prostate Cancer) vizsgálatban tapasztalt elônyös hatását azonban nem könnyű átültetni az általános onkológiai gyakorlatba, mivel e szer alkalmazását súlyos toxicitás kísérheti. A docetaxel-rezisztens mCRPC kezelésére elfogadott, kevésbé toxikus hormonkészítmények (pl. abirateron-acetát) esetében a klinikusnak módja van arra, hogy az adott beteg esetében megtalálja az egyensúlyt az új szerek előnyei és ártalmai között, és az egyes készítményeket egymást követően alkalmazza.

A Journal of Clinical Oncology jelen számában a prosztatarákkal kapcsolatban olvashatnak több közleményt is, melyek azt mutatják be, hogy miként változtak a betegség biológiájával és terápiájával kapcsolatos ismereteink az elmúlt néhány évben. E téma a húgy-ivar szervi rákokkal foglalkozó szimpóziumon került az érdeklődés középpontjában (2011. február 17–19., Orlando, FL), melynek megrendezését az American Society of Clinical Oncology, az American Society for Therapeutic and Radiation Oncology és a Society of Urologic Oncology támogatta. Fontos látnunk, miként fejlődött ez a szakterület (mely e számunk áttekintő közleményeit olvasva is nyomon követhető) ahhoz a kezelési stratégiához képest, melyet a Journal egyik 2005-ös különszáma körvonalazott az első Prostate Cancer Symposium után.

Célkitűzés
Humán epidermális növekedésifaktor-receptor-2-t (HER-2, human epidermal growth factor receptor 2) fokozottan expresszáló emlőrákban vizsgáltuk annak a stratégiának a hatásosságát és biztonságosságát, melyben epirubicin és cyclophosphamid után paclitaxelt és trastuzumabot adtunk neoadjuváns kezelésként.

Betegek és módszerek
Központilag igazolt, HER-2-overexpressziót mutató emlőrákban (> 2 cm vagy gyulladásos) szenvedő betegek 3 hetes ciklusban epirubicint és cyclophosphamidot (90/600 mg/m2), majd négy 3 hetes ciklusban paclitaxelt (175 mg/m2) és trastuzumabot (6 mg/kg) kaptak a műtét előtt. A trastuzumab adását a műtétet követően is folytattuk összességében egy éven keresztül. Elsődleges végpontként a patológiai teljes választ (pCR, pathologic complete response) értékeltük, melynek fennállását akkor mondtuk ki, ha nem igazolódott reziduális invazív tumor az emlőben és a nyirokszövetekben.

Eredmények
A 217 beválasztott beteg 39%-ánál sikerült pCR-t elérni. Az emlő megtartására a betegek 64%-ánál nyílt lehetőség. A 3 éves betegségmentes túlélés (DFS, disease-free survival) pCR esetén 88%-nak, pCR nélkül 73%-nak adódott (p = 0,01). A pCR-t elért betegek 3 éves teljes túlélése (OS, overall survival) 96%, a pCR-t el nem ért betegeké pedig 86% volt (p = 0,025). A többváltozós elemzés szerint a pCR bizonyult az egyetlen szignifikáns prognosztikai faktornak a DFS (kockázati arány [HR, hazard ratio] 2,5; 95% CI, 1,2–5,1; p = 0,03) és az OS (HR, 4,9; 95% CI, 1,4–17,4; p = 0,012) szempontjából. Kardiális toxicitás 8 betegnél (3,7%) jelentkezett, akik közül 6 betegnél a bal kamrai ejekciós frakció tünetmentes csökkenése alakult ki, 2 betegnél pedig tünetekkel kísért krónikus szívelégtelenség.

Következtetések
A trastuzumab és a kemoterápia neoadjuváns kombinációja nagy arányban eredményezett pCR-t fokozott HER2-expressziót mutató primer emlőrákban. Javult a hosszú távú kimenetel azoknál a betegeknél, akik a fenntartó trastuzumab-kezelés előtt neoadjuváns anti-HER2 terápiában és kemoterápiában részesültek. A pCR-t nem mutató betegeknél fokozódott a relapszus és halálozás kockázata.