A korai stádiumú méhnyakrák kezelésében a műtét vagy sugárkezelés önmagában is alkalmas a betegség gyógyítására, azonban a helyileg kiterjedt és áttétes daganatok sikeres ellátása elképzelhetetlen gyógyszeres kezelés nélkül. A hagyományos kemoterápiát leggyakrabban a sugárkezelés hatékonyságának növelésére (kemoirradiáció) és palliatív kezelésre alkalmazzuk, de vizsgáljuk neoadjuváns és adjuváns célzatú alkalmazásukat is. A kemoterápia korlátozott hatékonysága és az onkológiai szerek szélesedő palettája miatt az elmúlt években számos vizsgálat történt új támadáspontú hatóanyagokkal. Előbb a VEGF-ellenes antitest, a bevacizumab, majd immunterápiás szerek, újabban antitesthez kötött citotoxikus hatóanyagok bizonyították hatékonyságukat és nyertek engedélyt az amerikai és európai gyógyszerfelügyeleti szervektől a méhnyakrák kezelésére. A jelen közlemény célja, hogy a kemoirradiáció kivételével összefoglalja a méhnyakrák gyógyszeres kezelésének lehetőségeit, fókuszálva elsősorban azon új, ígéretes gyógymódokra, melyek már a jelen és a közeljövő terápiás lehetőségeit képviselik.

A méhnyakrák kezelésében jelentős szerepe van a sugárkezelésnek, az összes méhnyakrákos beteg mintegy kétharmadánál indikált a sugárterápia. A sugárkezelés javallatai az esetek jelentős részében I-II. szintű evidencián alapulnak, bizonyos esetekben azonban a kezeléseket retrospektív klinikai tanulmányok eredménye támogatja. Összefoglaló közleményünkben a kuratív és palliatív sugárkezelés és radiokemoterápia indikációit tekintjük át, illetve bemutatjuk a modern külső besugárzás és a brahiterápia technikai fejlődését.

Az IA1 és IB1 stádiumú méhnyakrák esetén tervezett, fertilitásmegtartást biztosító eljárás megválasztásában elsősorban az optimális onkológiai biztonságot hangsúlyozza gyakorlatilag valamennyi protokoll. Az operatőrnek el kell távolítania a méhnyak onkológiai biztonság szempontjából megfelelő hányadát, biztosítva a daganatmentes sebészi szélt. A fertilitásmegtartással foglalkozó irodalom egy része szövettani paraméterekre hivatkozva 2 cm átmérőjű daganatok kezelésére mégis a kitűnő fertilitási eredményekkel kecsegtető konizációt tartja optimálisnak. A fertilitásmegtartás tekintetében a radikális trahelektómia versus egyszerű konizáció kérdésében több, jelenleg is zajló vizsgálatról tudunk, amelyek eredménye talán választ adhat arra, hogy kisebb daganat esetén (2 cm átmérő alatt) elfogadható onkológiai biztonságot jelent-e a konzervatívabb műtéti terápia.

A robotsebészet elterjedése a modern sebészet evolúciójának újabb lépése. A robottal asszisztált minimálisan invazív eljárások kétségtelenül számos előnnyel járnak a hagyományos laparotómiához képest, ezért a nőgyógyászati daganatos betegségek kezelésében is bevezetésre kerültek. Számos tanulmány erősítette meg a robotsebészet előnyét a gyors felépülés, lecsökkent vérveszteség, rövidebb hospitalizáció vonatkozásában. A technika komoly előnyt jelent a túlsúlyos betegek minimálinvazív ellátása során. A méhnyakrák kezelésében azonban a minimálinvazív eljárások az utóbbi években visszaszorultak a rosszabb onkológiai eredmények miatt. Újabb klinikai vizsgálatok elvégzése szükséges ebben az indikációban a daganat elterjedését megakadályozó sebészi megoldások alkalmazásával, hogy kiderüljön, visszanyeri-e fontos szerepét a minimálisan invazív sebészet a korai méhnyakrák műtéti kezelésében.

A méhnyakdaganatok műtéti kezelése összetett, a nőgyógyász sebész számára is gyakran fejtörést okozó problémakör. A műtét korábbi névadója, Ernst Wertheim nevéhez fűződik, aki több mint száz évvel ezelőtt végezte az első radikális hasi méheltávolítást, amely azóta számos módosításon ment keresztül. Napjainkban a betegek csaknem 50%-ánál korai stádiumban kerül sor a diagnosztizálásra, amikor a betegség még a méhnyakra lokalizálódik, és az 5 éves túlélés több mint 90%. Ebben a betegcsoportban az elsődleges kezelési mód a sebészi kezelés, amely a petefészkek megőrzése és a sebészeti technika révén a hosszú távú életminőség tekintetében is jó megoldás. Az esetek többségében, ahol a fertilitás megőrzése nem merül fel, a méh radikális eltávolítása és a nyirokcsomók eltávolítása jelenti a műtét alapját. Mindkét beavatkozás tekintetében számos változás történt az elmúlt évtizedekben, ezek részletes bemutatása és a kezelés megtervezésének a leírása a tanulmány fő célja.

A méhnyakrák mind az előfordulását, mind a halálozását tekintve a 4. helyen áll a nők malignus daganatai között világszerte. A népességi szűrések bevezetése jelentősen növelte a rák mellett a rákelőző elváltozások felismerését is. A sejtkeneti kép értékelésének korábbi Papanicolaou-osztályozását a Bethesda-klasszifikáció váltotta fel, amely különösen a rákelőző elváltozások korai felismerésében hozott jelentős változást, kiegészítve egyéb vizsgálati módszerekkel, így a kolposzkópiával, humán papillómavírus (HPV) meghatározásával, valamint molekuláris módszerekkel. A jelenlegi ASC (atypical squamous cells), ASC-US (ASC, bizonytalan megítélésű) és ASC-H (ASC, nem egyértelműen megítélhető, de súlyos laphámlézió nem zárható ki), valamint a LSIL és HSIL (low-, high-grade squamous intraepithelial lesion) elnevezések bevezetése meghatározta a nőgyógyászok teendőit, a kezelés szempontjait. A HPV, különösen annak nagy kockázatú (hrHPV) típusainak meghatározása beépült a hazai vizsgálatok közé, és ismerete jelentősen befolyásolja a fertőzöttek kezelését. A szűrési irányelvek módosítása, modernizálása, kiemelten az elsődleges HPV-szűrés bevezetése, több hazai munkacsoporttal egyetértve, indokolt.

A méhnyakrák a 4. leggyakoribb előfordulású és mortalitású rák a nőknél világszerte, amelynek többsége szövettanilag laphámrák, kisebb arányban adenokarcinóma, néhány igen ritka egyéb daganattól eltekintve. A méhnyakrák kialakulásában jól követhetők a rákelőző elváltozások, a korábban diszpláziának (enyhe, mérsékelt és súlyos), jelenleg a Bethesda- féle osztályozás szerint LSIL (low-grade squamous epithelial lesion) és HSIL (high-grade squamous epithelial lesion) csoportba sorolt elváltozások, az invazív karcinóma kialakulása előtt. Ezek felismerését a szövettani vizsgálatok mellett a citológiai szűrővizsgálatok nagymértékben elősegítették, illetve igazolták. A humán papillómavírus (HPV) mint a daganat kialakulásához szükséges (bár nem elegendő) kóroki tényező kimutatása, valamint a közelmúltban kifejlesztett számos új sejt- és molekuláris alapú módszer, amellyel több virális és sejteredetű biomarker alkalmazhatóságát igazolták, segíthetnek a sejtkeneti-szövettani kép elkülönítésében. Ezen módszerek együttes alkalmazása jelentősen növeli a méhnyakszűrés specificitását és szenzitivitását. Az utóbbi, kombinált tesztek – azaz a citológiai és a szövettani vizsgálatok kiegészítése molekuláris módszerekkel – számos országban beépültek a szűrés és diagnosztika módszerei közé, és kiterjedtebb használatuk hazánkban is javasolható.

A méhnyakrák egyike a nőket érintő leggyakoribb daganatos megbetegedéseknek, és egyike azoknak, amelyek kialakulása az orvostudomány jelenlegi állása szerint szinte teljes mértékben megelőzhető. A betegség kiváltó oka ismert, 99,9%-ban a humán papillómavírus felelős a kialakulásáért. A vírus ellen elérhető oltással és hatékony szűrőmódszerek alkalmazásával a betegség teljes eliminációja a WHO becslései szerint néhány évtizeden belül elérhető. Mindezen tények ellenére a betegség elleni küzdelem jelenlegi állása továbbra is nagyon ellentmondásos, amelyet leginkább a daganat epidemiológiai mutatói jellemeznek. Ezeket az adatokat szeretnénk bemutatni rövid összefoglaló közleményünkben, rávilágítva azon kihívásokra, amelyekkel a méhnyakrák megelőzése kapcsán nemcsak a fejlődő, hanem a fejlett országok is nap mint nap szembesülnek.