Az elhízáshoz társuló számos kórkép közül a 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) a leggyakoribb. A terápiás stratégia legfontosabb elemei közé tartozik az egészséges testsúly elérése és megtartása. Az életmód változtatással (egészséges étrend, a fizikai aktivitás fokozása és viselkedésterápia) elérhető testsúlycsökkenés javítja a glykaemiás kontrollt és a kardiovaszkuláris kockázati profilt.

Az aterogenezis összetett folyamat, mely a szervezet vaszkuláris sejtjei, valamint a lipidek és gyulladásos mediátorok közötti interakció útján valósul meg. Az ox-LDL-nek (oxidized low-density lipoprotein) jelenleg kulcsszerepet tulajdonítanak az aterogenezisben. Az aterogenezis első szakaszának fontos lépése az extracelluláris ox-LDL scavenger receptorokhoz (SR) kötődése a makrofágok membránján (pl. SRA, CD36, LOX-1), illetve ennek internalizációja, melynek nyomán a makrofágok habos sejtekké (foam cell [FC], makrofág típusú, zsírtartalmú immunsejtek) transzformálódnak. A LOX-1 gátlásáról korábban kimutatták, hogy LDLr-null egereknél gátolja az aterogenezist. Több kutatás is felvetette, hogy a CD36 gátlása ugyancsak az aterogenezis ellenében hat azáltal, hogy megakadályozza az FC-k képződését.

Többféle DPP-4-inhibitort alkalmaznak széles körben a 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) orális terápiájában, melyek mindegyike hatásosnak bizonyult a glykaemiás kontroll minőségét jelző standard indexek javításában. A tekintetben azonban igen nagy különbségek lehetnek közöttük, hogy a javasolt dózisban milyen mértékben képesek tartós farmakodinámiás (PD) hatást kifejteni. Az említett szerekre vonatkozóan jelenleg rendelkezésre álló PD adatok több külön tanulmányból származnak, melyekben eltérő nagyságú betegcsoportokban más-más adagolási sémát alkalmaztak (egyszeri vs. többszöri dózisok). Éppen ezért az szükséges, hogy a különböző szerekkel elérhető DPP-4 gátlás szintjeit egy adott vizsgálaton belül hasonlítsuk össze, ahol a körülmények standardizáltak. 

Az American Diabetes Association (ADA) ajánlása szerint az újonnan diagnosztizált 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) eseteinek többségében a metformin az elsőként választandó szer, a szulfonilureák pedig továbbra is az egyik leggyakrabban alkalmazott lehetőséget jelentik kiegészítő terápiaként, ha a metformin monoterápiával nem érhetők el a megkívánt HbA_1c-célértékek.

A dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitor linagliptinről bebizonyosodott, közvetlen protektív hatást fejt ki a β-sejtek működésére diabetogén állapotokban. Ezen túlmenően a DPP-4-gátlás csökkenti az insulitist és serkenti a β-sejtek funkcióját autoimmun diabetes nem obez diabeteses egérmodelljében, mely az 1-es típusú cukorbetegségben klasszikus modelljének tekinthető. Egyes típusú diabetes mellitusban (T1DM) a terminálisan differenciált CD⁴⁺ T-sejtekben fokozott a szérum DPP-4 aktivitása és a DPP-4-expresszió. A fentiek alapján indokoltnak látszik a DPP-4-gátlás hatásának tanulmányozása T1DM-ben. Egy közelmúltbeli vizsgálat azt jelezte, hogy a sitagliptin szignifikánsan javítja a glykaemiás kontrollt felnőtt betegek inzulindependens T1DM-ben. Továbbra is fontos tisztázatlan kérdés a DPP-4-gátlás β-sejt-működésre gyakorolt hatása kevésbé súlyos autoimmun cukorbetegségben.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) eseteinek többségében a két fő patofiziológiai eltérés az inzulinrezisztencia és a hasnyálmirigy β-sejtjeinek funkciózavara. 

A 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) szenvedő betegek körében a kardiovaszkuláris betegségek (CVD, cardiovascular disease) számítanak a halálozás és rokkantság leggyakoribb okának, ahol a fokozott CVD kockázat elsősorban a dysglykaemia, magas vérnyomás és dyslipidaemia révén jut érvényre. 

A dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitorok egyre nagyobb teret kapnak a 2-es típusú diabetes mellitus első és második vonalbeli kezelésében. A DPP-4-inhibitorokról általánosságban azt tartják, hogy a szulfonilureákkal (SU) megegyező hatásfokkal csökkenti a vércukorszintet, ugyanakkor alkalmazásukat ritkábban kísérik mellékhatások, például nem okoznak testsúlygyarapodást, és ritkábban idéznek elő hypoglykaemiát. Ezen túlmenően mind a SU-k, mind a glitazonok kedvezőtlenül befolyásolják a bármely okból bekövetkező halálozást és a kardiovaszkuláris kockázatot. A fentiek fényében a DPP-4 inhibitorok a régebbi glükózcsökkentő szerek vonzó alternatívái lehetnek, ám alkalmazásukat némiképpen behatárolja, hogy nem rendelkezünk elegendő adattal hosszú távú biztonságosságukra vonatkozóan. Éppen ezért nagy szükség van a DPP-4-kezeléshez kapcsolódó összegzett mortalitás és kardiovaszkuláris kockázat elemzésére.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) prevalenciája az idősebb (65 év feletti) populációban is folyamatosan emelkedik. Az Egyesült Államok statisztikái szerint ebben a korosztályban minden harmadik személy diagnosztizált vagy nem diagnosztizált T2DM-ben szenved. A 2000 és 2030 közötti időszakban a 65 évesnél idősebb korcsoport létszámának több mint kétszeres növekedésével számolnak, ezzel együtt az idős cukorbetegek száma is emelkedik. Ilyen esetekben nagyobb a komorbiditás veszélye és a halálozási arány, szemben a nem cukorbeteg idős népességgel.

A kísérletes és klinikai adatok összefüggést jeleznek a 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) és a cardiomyopathia között. A diabeteses cardiomyopathia (DCM) jellemzője a szívizomsejtek apoptosisa, hypertrophiája, majd következményes fibrosisa, valamint a szív működési zavara. A DCM kezelésének fontos aspektusa lehet a fibrosis kialakulásának megelőzése. A plazma magas szabadzsírsav- (FFA, free fatty acid) és glükózszintje profibrotikus faktorokat indít be, és az extracellulláris mátrix (ECM) a fibroblastokból a myocytákba deponálódik. A folyamat mögött álló molekuláris mechanizmusokról azonban keveset tudunk, így egyelőre a hatásos kezelés is várat magára. E tekintetben a metformin az egyetlen antidiabetikum, mellyel jó eredménnyel próbálkoztak a diabetes kardiális szövődményeinek kivédésében. Ennek az inzulinérzékenyítő szernek az alkalmazása sajnos nem kívánt mellékhatásokkal járhat.