Az epidemiológiai vizsgálatok szerint a megfelelő glükózkontrollt elérők aránya a kínai 2-es típusú cukorbetegek körében nem éri el a 30%-ot sem, ezért alapvető jelentőséggel bír hatásos glükózcsökkentő protokoll kidolgozása e betegcsoport számára. Ennek során figyelembe kell venni, hogy az ázsiai betegek körében a diabetes mellitus (DM) más jellemzőkkel bír, mint egyéb populációkban.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) igazoltan a nagy kardiovaszkuláris események fokozott kockázatával társul. A cukorbetegek esetében kétszer akkora az ischaemiás stroke előfordulásának esélye, mint a nem diabéteszes populációban. Más részről, az akut stroke stressz hyperglykaemiát okozhat, mely fokozott mortalitással és kedvezőtlen kimenetellel jár. Bár a glykaemiás kontroll javítása bizonyítottan csökkenti a T 2DM mikrovaszkuláris szövődményeinek veszélyét, a makrovaszkuláris komplikációk megelőzése szempontjából hatása nem egyértelmű. Egyelőre nem tisztázott a glükózcsökkentő kezelés kardiovaszkuláris kimenetelre gyakorolt hatása vagy neuroprotektív hatása stroke-ot követően.

A 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) szenvedő idősebb betegeknél fokozott az osteoporosis és a demencia kockázata, illetve nagyobb az ismert diabéteszes szövődmények előfordulásának esélye, mint amilyen például a diabéteszes microangiopathia és macroangiopathia. Emellett az idős cukorbetegek csoportjában kétszer akkora a mortalitás, mint nem cukorbeteg időskorúaknál. A T 2DM-betegek életminőségének fenntartása és a betegség prognózisának javítása szempontjából fontos, hogy diétával, fizikai aktivitással és gyógyszeres terápiával megfelelő glykaemiás kontrollt tudjunk elérni.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) kezelésének fontos stratégiája a β-sejtek funkciójának megőrzése a diabéteszes szövődmények megelőzése érdekében. A szulfonilureák (SU) széles körben használt antidiabetikumok, amelyek serkentik a β-sejtekben az inzulin szekrécióját. A hosszú távú SU-terápiáról azonban kimutatták, hogy glükózcsökkentő hatásuk ellenére a β-sejtek kimerülését eredményezik. A dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitorokról a közelmúltban igazolták, hogy antihyperglykaemiás hatásaik mellett állatkísérletekben és klinikai vizsgálatokban megőrizték a pancreas β-sejtjeinek működését.

Sitagliptin szedése mellett csekély a hypoglykaemia kockázata, ezért alkalmazása jelentősen szélesedett az elmúlt években. Előnyei ellenére a szer használata mellett pancreatitis előfordulásáról is beszámoltak esetleírások, állatkísérletek és posztmarketing gyógyszervizsgálatok kapcsán. Feltételezik, hogy az inkretin alapú hatóanyagok (köztük a DPP-4-inhibitorok és a glükagonszerű peptid-1 agonistái) azáltal idézhetik elő a hasnyálmirigy gyulladását, hogy megnövelik a szerv tömegét, megváltoztatják annak enzimszekrécióját, felborítják az acinusok architektúráját, gyulladásra hajlamosítanak vagy fokozzák a ductalis turnovert és metaplasiát. A pancreatitisszel járó morbiditás és mortalitás miatt a hatóságok, a gyógyszergyártók és szakmai szervezetek figyelmeztetést tettek közzé.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) progresszív jellege miatt idővel fokozatosan csökken az orális antihyperglykaemiás szerek (OA D, oral antihyperglycaemic drug) hatásossága, ami az inzulinszekréciós folyamatos hanyatlását tükrözi. Ennek eredményeként nehézséget okozhat a hosszú távú glykaemiás kontroll fenntartása OAD-k segítségével, és a betegek jelentős része végül inzulinkezelésre szorul. Az inzulin – miközben eredményesen alkalmazható – fokozza a hypoglykaemia kockázatát és testsúlygyarapodáshoz vezet. 

2-es típusú diabetes mellitust (T2DM) kísérő atherosclerosis kialakulását fokozott alvadékonyságra, illetve a thrombocyták aggregációjának fokozódására vezetik vissza, miközben a thrombocyta-aktivációs markerek szintjének megemelkedése is megfigyelhető. Ezek az események a kardiovaszkuláris események fokozott kockázatával társulnak. A cukorbetegség másik jellemzője a sejtadhéziós molekulák fokozott expressziója, mely szerepet játszhat a mikrovaszkuláris szövődmények kialakulásában.

A 2-es típusú diabetes mellitust (T2DM) kísérő mikrovaszkuláris és makrovaszkuláris szövődmények kockázatának fontos módjaként tartják számon a szoros vércukorkontrollt. Szoros összefüggést figyeltek meg a glykaemiás kontroll, illetve a mikrovaszkuláris komplikációk (nephropathia, retinopathia és neuropathia) és a makrovaszkuláris szövődmények között. A T2DM-betegek bevonásával lefolytatott kohorszvizsgálatok zöme azonban csak olyan betegek esetében elemezte a glykaemiás kontroll és a kardiovaszkuláris betegségek közötti potenciális korrelációkat, akiknél a vizsgálatba való belépéskor nem állt fenn érrendszeri betegség.

A cukorbetegség kezelése során nem hanyagolható el a nokturnális hypoglykaemia jelentősége. Nokturnális hypoglykaemia kapcsán a betegek gyakran számolnak be rossz alvásminőségről, általános fáradtságérzésről, a másnapi teljesítmény csökkenéséről. Ezen túlmenően meggyőző bizonyítékok igazolják, hogy az akut hypoglykaemia megváltoztatja a kognitív funkciókat. A nokturnális hypoglykaemia alvásra gyakorolt hatásait azonban eddig még nem elemezték objektív mérőmódszerekkel.

A cukorbetegek körében az elesések rokkantsághoz vezethetnek és rontják az életminőséget. Az ismételt elesések – még ha nem is járnak csonttöréssel – gyengítik a beteg motivációját és képességét a mindennapi aktivitásokban való részvételre. Időskorú cukorbetegek esetében gyakran zavart szenved a testpozíció fenntartásának képessége, ami tipikusan fokozza az elesések kockázatát. Diabétesz kapcsán az elesések kockázati tényezőjének tekinthetők a korábbi elesések, a rossz alsó végtagi funkció, az egyensúly megtartásának bizonytalansága, a kórelőzményben szereplő coronaria-betegség, az ízületi gyulladás, a túlsúlyosság, a váz-izomrendszeri fájdalom, a depresszió, a látászavar, több gyógyszer (köztük altatószerek) egyidejű szedése, a perifériás neuropathia és az inzulinterápia.