A Versanis Bio egy globális fázis IIb vizsgálatot indít az obezitás újszerű, monoklonális antitesttel történő kezelésében.

Az előrehaladott malignus daganatos betegségben szenvedők több mint felénél kialakul az összetett anyagcsere-változásokkal járó cachexia szind­róma. A cachexia jellemzője a súlyvesztésen túl, a zsírveszteség és az izom­tömeg vesztése. A rosszindulatú daganatos megbetegedéssel járó cachexia ellátása sokat fejlődött az utóbbi évtizedben. A cachexiás beteg megfelelő ellátásához szükséges multidiszciplinális folyamatban az egészségügyi rendszer szinte minden résztvevőjének fontos szerepe van, hiszen más-más ponton kapcsolódnak be a beteg ellátásába.

A glükokortikoid-indukált osteoporosis (GCOP) a szekunder osteoporosis leggyakoribb formája.  A szteroid terápia megkezdését követően gyors csontvesztés kezdődik, a törések kockázata már az első három hónapban megemekedik a szteroid dózis függvényében.  Ez a mellékhatás a csontformáció gátlásaként, valamint egy gyors és átmeneti csontreszorpció következtében jön létre. A szteroid terápia indítását követően minél korábban el kell végezni a csontritkulás mérését és a törési kockázat (FRAX) felbecsülését, főként a magas kockázatú betegeknél és figyelmet kell fordítani a megfelelő calcium és a D-vitamin pótlásra.  Az orális biszfoszfonátok (BP) jelenleg első vonalban választandó készítmény a teriparatidot a magas kockázatú betegeknél elsővonalbeli alternatívaként kellene alkalmazni. Kiemelt fontosságú a betegek megfelelő követése, gondozása a kezelés során.

Metasztázist képző rosszindulatú daganatokban gyakran figyelhető meg cachexia, mely az érintett betegek súlyos állapotromlása következtében gyakran halálos kimenetellel társul. Kezelése mindeddig sikertelennek mondható, melynek elsődleges oka, hogy a mai napig nem ismertek azok a molekuláris folyamatok, melyek kialakulásában szerepet játszanak. A pontos mechanizmus feltárására számos kísérleti modellt hoztak létre, amelyek célja a cachexiát okozó faktorok célzott molekuláris gátlása és kialakulásának megelőzése. Az eddigi, biztató eredmények ellenére a da­ganatos cachexia eredményes klinikai terápiája még várat magára; ehhez nagy esetszámot felölelő klinikai tanulmányok szükségeltetnek.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség jelentős részben szisztémás gyulla­dásos betegségnek tekinthető, melyben emelkedik számos gyulladásos mediátor szintje. 

Az akut respirációs distressz szindróma első, módosításokkal ma is elfo­gadott leírását Asbaugh és Bigelow közölte 1967-ben a Lancetben. Azóta a klinikai ismeretek gyarapodásával többször módosították a tünetcsoport leírását, a nómenklatúrát is beleértve. A jelenleg elfogadott berlini definíció enyhe tüdősérülést (ALI), valamint középsúlyos és súlyos ARDS-t különböz­tet meg. 

A 2-es típusú diabéteszben szenvedő betegek száma az életkorral me­redeken nő, gondozásuk és a szövődmények kezelése jelentős terhet ró a modern társadalmakra. Idős cukorbetegek gondozása során a glikémiás céltartomány, a kezelés meghatározása mindig egyénre szabott, függ a be­teg funkcionális és fizikális állapotától. 

Az izombeteg gyermek altatása az aneszteziológusok nagy része számára rejtélyes, ijesztő dolog, leginkább azért, mert ritkán találkoznak vele. Az alábbi közlemény célja, hogy összefoglalja mindazt, amit az izombeteg gyermekek biztonságos érzéstelenítéséről tudni kell és érdemes.

Rendszeres mozgással, testedzéssel a mobilitás idős korban is javítható. Már a min­dennapi, szokványos testmozgás (pl. séta, házimunka) is kedvezően befolyásol­ja az időskori mozgásképességet. A célzott edzésprogramok (egyensúlyfejlesztés, gyorsasági/erőnléti tréning, a kognitív viselkedés fejlesztése) szintén pozitív hatá­súak. A mobilitás javítását célzó beavatkozások tervezésében figyelembe kell venni a mozgástól és az eleséstől való félelmet mint korlátozó tényezőt. 

Az életveszélyes állapotokat túlélők számának növekedésével egyre inkább az ér­deklődés középpontjába kerülnek az intenzív terápia káros késői következményei. D. M. Needham és mtsai a Society of Critical Care Medicine konferenciájának ered­ményeit összefoglalva, valamint más tanulmányokra hivatkozva azt indítványozták, hogy az intenzív kezelés hosszú távú következményeinek összefoglaló leírására ve­zessék be a poszt-intenzívterápiás szindróma (post intensive care syndrome, PICS) elnevezést.