A 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) idős korban fokozott az osteoporosis és a demencia, illetve a diabéteszes microangiopathia és macroangiopathia kialakulásának esélye. Ezen túlmenően az idős cukorbetegek mortalitása is kétszerese a nem diabéteszes időskorúakénak. A jó életminőség fenntartása és a prognózis javítása érdekében rendkívül fontos a glykaemiás kontroll fenntartása diétával és testmozgással, továbbá szükség esetén gyógyszeres kezeléssel. 

A 2-es típusú diabetes mellitusban kialakuló atherosclerosis hátterében a fokozott alvadékonyságon és fokozott thrombocytaaggregáción túl a thrombocyta aktivációs markerek emelkedett szintje áll. E tényezők együttesen a kardiovaszkuláris események fokozott kockázatával társulnak. A T2DM-et ugyancsak a sejtadhéziós molekulák fokozott adhéziója jellemzi, ami szerepet játszhat a mikrovaszkuláris szövődmények létrejöttében.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) progresszív betegség, mely végül is inzulin adását igényli a megfelelő glykaemiás kontroll fenntartásához. Az inzulin a leghatásosabb glükózcsökkentő szer, azonban sok esetben nem sikerül elérni a glykaemiás célértéket, melynek oka a hypoglykaemia kockázatán és a testsúlygyarapodáson túl az, hogy a betegek egy része idegenkedik az öninjekciózástól, ami mind csökkenti az opimális inzulinkezelés esélyeit. 

A MODY (maturity onset diabetes of the young) a cukorbetegség monogénes formája, melynek jellemzője a ketosis hiánya, a pancreas béta-sejt-funkciójának autoszomális domináns öröklődése, valamint a 25 éves kor előtti betegségkezdet. A MODY leggyakoribb formája a 3-as típus, melynek hátterében a HNF4A gén mutációja áll. A MODY 1-es típusának oka a HNF1A gén mutációja. A MODY 2-es típusa ugyancsak gyakori, mely a glükokináz (GCK) gén mutációjára vezethető vissza, ami hyperglykaemiához vezet. A MODY 5-ös típusának oka a HNF1B gén mutációja, mely diabetes mellitusszal, valamint renális és genitális defektusokkal kísért pancreas-atrophiával társul. A MODY 4-es típusának hátterében a PDX1 gén mutációja húzódik meg, mely az inzulinporomoterfaktor-1-et (IPF1) kódolja.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) a leggyakoribb anyagcsere-betegség szerte a világon, melynek incidenciája Ázsiában is meredeken emelkedik. A diabéteszes szövődmények kockázatának csökkentése érdekében rendkívül fontos a megfelelő glykaemiás kontroll.

Bár a megfelelő glykaemiás kontrollról kimutatták, hogy csökkenti a mikrovaszkuláris szövődmények előfordulását, továbbra sem tisztázott, hogy az antihyperglykaemiás terápia valójában milyen mértékben képes csökkenteni a makrovaszkuláris komplikációk gyakoriságát. Az antihyperglykaemiás szereknek a hosszú távú kimenetelre gyakorolt kedvező hatásaira vonatkozólag eddig nyilvánosságra került vizsgálatok többsége mindössze csekély kockázatcsökkenést igazolt a nagy kardiovaszkuláris események előfordulásában.

A demencia egyre nagyobb globális terhet ró az egészségügyi ellátásra világszerte: egy nemrégiben nyilvánosságra hozott becslés szerint körülbelül 44 millió személyt érint világszerte, és évente további 7,7 millió új esetre derül fény. Az előrejelzések szerint a demencia prevalenciája 2030-ra csaknem megkétszereződik, 2050-re pedig megháromszorozódik.

Kettes típusú diabetes mellitusban (T2DM) szenvedő férfiaknál gyakrabban fordul elő a normális szint alatti szabad tesztoszteronkoncentráció, ami arra utal, hogy míg a cukorbetegség fennállásának időtartama vagy a kontroll minősége nem áll összefüggésben a plazma tesztoszteronkoncentrációjával, az utóbb fordított korrelációt mutat a testtömegindexszel (BMI, body mass index).

A súlyos hypoglykaemia kedvezőtlen kimenetellel társul cukorbetegek és kritikus állapotú betegek esetében. Bár a diabéteszes betegek glykaemiás kontrollja csökkentheti a mikrovaszkuláris és makrovaszkuláris események kockázatát, egy metaanalízis azt jelezte, hogy az intenzív glykaemiás kontroll nem csökkenti az összegzett mortalitást 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM), illetve nem vezet egyértelműen a kardiovaszkuláris események számának csökkenéséhez sem. Ezen túlmenően az intenzív kezelés 30%-kal fokozhatja a súlyos hypoglykaemia kockázatát. Mivel az intenzív terápia mellett magasabb halálozási arányokat figyeltek meg, aggodalmak merültek fel a hypoglykaemiás események kockázatára vonatkozóan.

A viszcerális zsír (VF, visceral fat) és a szubkután zsír (SC, subcutaneous fat) szerkezetileg, metabolikusan és funkcionálisan különbözik egymástól, bár mindkét típusú zsír hozzájárul az elhízás kialakulásához. A hasi SC zsírszövet jól meghatározott, metabolikus szempontból különálló mély és felszíni rétegre osztható, melyeket a Scarpa-fascia választ el egymástól. A kutatások azt jelzik, hogy a mély rétegek metabolikusan aktívabbak, ezért szorosabb összefüggést mutatnak az anyagcsere-szövődményekkel, különösképpen az inzulinrezisztenciával és a 2-es típusú diabetes mellitusszal (T2DM). A mélyebb rétegben magasabb koncentrációban vannak jelen a telített zsírsavak, mint a felszíni rétegben, ami további bizonyítékkal szolgál annak magasabb metabolikus aktivitására.