Az akut ischaemiás stroke sürgősségi állapot, különös tekintettel a jelenlegi indikáción belüli szűk terápiás ablakra és szigorú beválasztási kritériumokra szisztémás trombolízis esetén. Tekintettel arra, hogy az időablak növekedésével a funkcionális kimenetel egyértelműen romlik, a betegirányításnak óriási szerepe van a potenciális jelöltek minél előbbi felismerésében és stroke-osztályra juttatásában. A koponya-CT vizsgálat elvégzése alapvető fontosságú, de ez nem minden ellátóhelyen áll rendelkezésre. A fentiekre való tekintettel, Nyugat-Európában már mobil stroke-egységek kerültek kifejlesztésre és tesztelésre (gépkocsiban lévő kisméretű CT és kezdeti laborpanel elvégzésének lehetősége; szakképzett személyzettel), melyek terápiás költsége magas, így az adekvát irányításnak alapvető gazdagási és terápiás vonzata van. Ennek megfelelően laikusok számára készült kérdőívek állnak rendelkezésre, melyek szenzitivitása 66 és 91% közötti, pozitív prediktív értékük is elfogadható (kb. 78%), ám még nem tökéletes.

A hypertonia a leggyakoribb kardiovaszkuláris betegség (a fejlett országok felnőtt lakosságának 20–50%-át érinti), míg a pitvarfibrilláció (AF) a leggyakoribb a klinikailag jelentős ritmuszavarok közül. A két betegség gyakran egyidejűleg áll fenn, és incidenciájuk az életkor előrehaladtával meredeken emelkedik.

A pitvarfibrilláció (AF) gyógyszeres kezelésére 2001-ben közzétett, azóta többször módosított irányelveket jelenleg is széles körben használják a klinikai gyakorlatban. Eszerint az AF kezelésének alapja az antitrombotikus terápia. Ez az irányelv volt az első, mely a trombocitagátló szerek helyett a warfarint javasolta az AF kezelésére, ezáltal hozzájárult a warfarinadás széles körű elterjedéséhez és optimalizálásához, egyszersmind a cerebrális infarktusok megelőzéséhez.

A szisztémás trombolízis indikációjának megítélése gyakran állítja a kezelőorvosokat nehézség elé, mivel a kezelés hatékonyságát megbecsülni képes eszközök lényegében nem állnak a rendelkezésükre. Ezért lenne fontos olyan klinikai eszközök kifejlesztése és használata, melyek képesek a rekombináns szöveti plazminogén-aktivátor (rTPA, recombinant tissue plasminogen activator) kezelés eredményességét megjósolni, és ezáltal segítséget nyújtani a betegek, a családtagok és a kezelőorvosok számára az optimális döntés meghozatalában.

Az agyérbetegségek az elmúlt évtizedben egyre inkább a figyelem középpontjába kerültek; az epidemiológiai adatok egyértelműen alátámasztják jelentőségüket. Aktuálisan a legnagyobb problémát és egyben kihívást az akut ischaemiás stroke ellátása jelenti, mivel a legkorszerűbb módszerek is csak szűk betegcsoport számára jelentenek alternatívát az igen szigorú beválasztási kritériumok miatt, melyek inkább szakértői konszenzuson, mint valós tényeken alapulnak.

A nyaki verőér szűkülete esetén a primer és szekunder stroke-prevenció módszere az idők során változott. Az 1990-es években megjelent néhány véletlen besorolásos klinikai vizsgálat tüneteket mutató betegeknél a carotis endarterectomiát (CEA) ítélte a legeredményesebb kezelési módnak, és hasonló tapasztalatokat szereztek tünetmentes esetekben is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a CEA invazív eljárás, mely nem mentes a kockázatoktól sem.

A szisztémás fibrinolízis bizonyított terápiás hatása ellenére az iparilag fejlett országokban még ma is csak a betegek viszonylag kis hányadánál kerül sor rtPA-kezelésre ischaemiás stroke-ban. A stroke-betegek szempontjából alapvető jelentőségű a megbízható diagnosztikai módszerek alkalmazása, hogy a kezelés a lehető legkisebb késedelemmel megkezdődhessen, mivel a rekanalizációig eltelt idő igen fontos tényező a klinikai kimenetel szempontjából. A stroke eseteiben az akut képalkotó vizsgálat még ma is jobbára a CT-vizsgálatot jelenti, holott ebben az időpontban az ischaemiás lézió még nem mindig mutatható ki, és az ischaemiára utaló korai jelek csupán a betegek egyharmadánál-felénél detektálhatók. Még olyan kifinomult módszerekkel sem érhető el lényegesen nagyobb szenzitivitás, mint például a perfúziós CT-vizsgálat, különösen olyan esetekben, amikor az infarktus nem egy adott érág ellátási területére korlátozódik. Ezzel szemben az MR-vizsgálat már a hiperakut stádiumban nagy érzékenységgel és fajlagossággal jelzi az ischaemiát.

A szöveti plazminogén-aktivátor (tPA, tissue plasminogen activator) 4,5 órás időablakon belüli intravénás alkalmazása az akut ischaemiás stroke kimenetelét kedvezően befolyásolja. A tPA-val kapcsolatos legtöbb randomizált és kontrollált vizsgálat a 80 év feletti betegpopulációt kizárta annak ellenére, hogy a stroke-adatbázisok szerint a betegek közel egyharmada kerül ki ebből a betegcsoportból. Ennek eredményeként, a 80 év feletti stroke-betegek esetében nem kellő mértékben tanulmányozott a tPA-kezeléssel kapcsolatos haszon és kockázat profil, ami az egyes országok közötti törzskönyvezési eljárások különbségeit is magyarázza.

Az akut ischaemiás stroke kezelésében a szöveti plazminogénaktivátorral (t-PA) történő intravénás trombolízis az egyetlen bizonyítottan hatásos módszer, de csak akkor, ha a stroke jelentkezését követő 4-5 órán belül sor kerül rá. A módszer alkalmazását behatárolja a szűk időablak, a vérzésveszély és az, hogy a beavatkozás tanulási folyamata hosszú, és az eljárás csak nagy gyakorlat birtokában végezhető. Az Egyesült Államokban a stroke-betegek kevesebb mint 5%-ánál történik intravénás trombolízis, érthető hát, ha egyéb alternatív módszerek kifejlesztése felé fordult a figyelem.

Az akut stroke utáni személyre szabott rehabilitációs terápia alapvetően fontos a funkcionális kimenetel javításában. Az egyéni funkcionális rehabilitációt azonban gyakran gátolják olyan tényezők, mint például az ismétlődő stroke vagy az egyidejűleg fennálló érrendszeri betegségek. A coronaria-betegség (CHD, coronary heart disease), perifériás artériás okkluzív betegség (PAD, peripheral arterial occlusive disease) és a nyaki verőér szűkülete gyakran későbbi vaszkuláris eseményeket (pl. myocardialis infarktus [MI], végtagi amputáció, ischaemiás stroke) vetít előre.