Basic HTML Version
Megbeszélés
A tanulmány úttörôként foglalkozik az MxA mRNS-exp-
resszió potenciális biomarker szerepével frissen diagnoszti-
zált betegség aktivitásának az elôrejelzésében. Az alacsony
MxA-expresszió relapszusokkal és kontraszthalmozó gócok
jelenlétével társul a kiindulásnál, a követés során nagyobb
relapszusrátával és az új relapszus megjelenéséig eltelt
rövidebb intervallummal asszociálódik. Az SM-betegeknél
észlelt alacsonyabb MxA mRNS-expresszió a kontrollcso-
porthoz képest az endogén IFNB útvonal eltérô aktivitási
szintjét jelzi.
Az MxA mRNS-expresszió meghatározása tehát hasznos
lehet a betegség aktív és kevésbé aktív formáinak elkülöní-
tésében. Az MxA mRNS-expresszió összefügg a neutralizá-
ló antitest titerrel (NAb) interferonnal kezelt betegek eseté-
ben, és elfogadott módszere a rekombináns IFNB bioaktivi-
tás mérésének:
in vivo
MxA válasz hiánya a betegben NAb
jelenléte mellett megbízható jele az IFNB-ra adott biológiai
válasz teljes blokádjának. Jelen vizsgálatban az MxA-szint
megbízhatóbban korrelált a klinikai relapszusok számával,
mint az új T2 vagy kontraszthalmozó gócok megjelenése a
követés során, amely jobb biomarker szerepére utalhat, rá-
adásul egy vérteszt sokkal kevésbé idô- és költségigényes,
mint az MRI. A kettô kombinációja viszont további elô-
nyökkel járhat, és a betegség aktivitásának még erôteljesebb
prediktora lehet. A kiindulási MxA-szint nem különbözött
a terápiára reagáló és nem reagáló csoportban, amely a kis
betegszám következményének tartható. Zavaró tényezô
lehet a vizsgálatban egy potenciális vírusinfekció jelenléte a
vérvétel idején, amely jól ismerten megnöveli az MxA
mRNS-expresszióját.
Írásunk az alábbi közlemény alapján készült:
van der Voort LF, et al. Spontaneous MxA mRNA level predicts
relapses in patients with recently diagnosed MS.
Neurology
2010;75:1228–1233.
Oksenberg JR, Baranzini SE
Az SM genetikája: félig tele vagy
félig üres a pohár?
Az SM-genetika problematikája
Részletes epidemiológiai vizsgálatok igazolják, hogy
genetikai faktoroknak szerepe van nemcsak az SM kiala-
kulásában, de a tünetek megjelenési idejének, a betegség
lefolyásának, sôt a terápiára adott válasznak a meghatá-
rozásában is. Ez az összefoglaló a klasszikus genetika érá-
jától a teljes genomot átfogó asszociációs vizsgálatokig
tekinti át az eredményeket, és a jövôbeli irányokról sem
feledkezik meg.
Genetikai komponensek evidenciája
Az elsô adatok az SM családi halmozódásáról a múlt szá-
zad közepérôl származnak. Észak-európai adatokat ele-
mezve, a családi halmozódást az I. típusú diabeteshez és
más autoimmun betegségekhez hasonlónak találták SM-
ben is, Észak-Európában a kockázat testvérekben 2%. Egy
Kanadában elvégzett, testvéreket, féltestvéreket és adoptált
gyermekeket összehasonlító tanulmány az öröklôdés szere-
pét hangsúlyosabbnak találta a környezeti faktoroknál.
Az ikertanulmányok, melyeket számos populációban elvé-
geztek, minden esetben nagyobb SM-kockázatot találtak
egypetéjû, mint kétpetéjû ikrekben. Az inkomplett konkor-
dancia hátterében azonban nemcsak környezeti, hanem
egyéb posztgenomikus ok (pl. szomatikus mutáció, retroví-
rus-szekvenciák stb.) is állhat. A genetikai tényezôk hatása
egyértelmû, valószínûleg nagy fokban poligénikus öröklô-
dési mintáról van szó, de a különbözô vizsgálatok a geneti-
kai tényezôk szerepét széles, 25–76% közötti tartományban
adják meg.
Klasszikus genetikai vizsgálatok
(linkage)
A többszörös SM-elôfordulást mutató családok száma
igen alacsony, ezért az ezek elemzésén alapuló, klasszikus
genetikai kapcsolódási vizsgálatok (linkage analízis) kevés-
sé alkalmazhatók az SM vizsgálatára. Mindösszesen két, az
SM patogenezisében szerepet játszó génre hívták fel a
figyelmet. Az egyik az interleukin 7 receptor génje
(ILR7)
,
amely a T- és B-sejt-differenciálódás, illetve túlélés fontos
mediátora. A másik a 6. kromoszómán elhelyezkedô HLA
gének csoportja, amely kiemelkedôen magas, 11,7-es LOD
értéket adott, pedig a 3 feletti értékeket már a kapcsolódás
jelének tekintik.
Ezen vizsgálatok alapján feltételezik, hogy az SM-fogé-
konyságot szabályozó allélek relatíve gyakoriak (>5%) a
populációban, és bár a 20–100 közötti genetikai variáns
mindegyike csak kismértékben (1,2–1,5-szer) növeli az SM-
kockázatot, együttes hatásuk állhat a háttérben.
Teljes genomot átfogó asszociációs vizsgálatok
(genome-wide assotiation studies – GWAS)
Az SM genetikai vizsgálatok módszere tehát a linkage
analízissel szemben az asszociációs vizsgálat, mely függet-
len beteg- és kontrollcsoportot hasonlít össze (eset-kontroll
asszociációs vizsgálat), és döntôen olyan egy nukleotidnyi
polimorfizmusokat (SNP) keres, amely a betegséggel össze-
függésben lehet. Ez lehet egy meghatározott gén polimor-
fizmusa, azonban az SM patogenezisének tisztázatlan volta
bizonytalanná teszi e gének kiválasztását. Ezért az utóbbi
években elôtérbe kerültek a teljes genomra koncentráló,
egyes génektôl független asszociációs vizsgálatok. Sclerosis
multiplexben 7 ilyen GWAS eredményeit publikálták, majd
megkísérelték a legkifejezettebb eredmények replikálását és
metaanalízist is végeztek. A klasszikus HLA-DRB1 lokusz
mellett 12 új lokusz hatása egyértelmû, bár ezen allélok
12
◊
Sclerosis multiplex M
OZAIK
|
Genetikai faktorok szerepe SM-ben
|
Nature Reviews Neurology