Basic HTML Version
A komorbiditások lehetséges klinikai hatásai SM-ben
A diagnózis késleltetése.
A NARCOMS adataiból az elhí-
zást, a dohányzást, a fizikai és mentális komorbiditásokat
találták olyannak, mely miatt megnyúlt az SM elsô tünetei és
a diagnózis felállítása között eltelt idô (némelyik a 11 évet is
elérte!). Ennek oka általában, hogy a komorbid állapot elfedi
az SM tüneteit, illetve az SM elsô jeleit az orvos tévedésbôl a
társbetegség tünetének tartja.
A klinikai kép különbözik egyes komorbiditásokkal kapcso-
latban.
Adohányosok között több mint kétszeres annak a való-
színûsége, hogy nem relapszáló, hanem primer progresszív for-
mában jelentkezik az SM. Az SM diagnózisának idején a beteg
súlyosabb állapotban volt, ha vaszkuláris, csont-/izomrendsze-
ri, vagy mentális társbetegség állt fent, illetve elhízás esetén.
A betegség progressziója fokozódik.
Az SM-mel együtt
jelentkezô asthma, diabetes, magas vérnyomás, szívbetegség,
hypercholesterinaemia és perifériás érbetegségek a rokkant-
sági állapot (elsôsorban a járásképesség) gyorsabb progresz-
sziójával jártak. A dohányzást számos szempontból elemez-
ték, mint állapotrontó tényezôt. A dohányzó SM-betegek
között a szekunder progresszív fázisba történô átmenet
korábban bekövetkezett. A 15 éves kor elôtt már dohányzók
között különösen kifejezett volt ez a trend. Egy hároméves
követést elemzô vizsgálatban az MRI- és liquor-leletek alap-
ján nagy kockázatú csoportba sorolt CIS-betegek közül a
dohányzók 75%-a, míg a nem dohányzók 51%-a konvertáló-
dott definitív SM-mé. Két MRI-vizsgálat is azt találta, hogy a
dohányos SM-esek között gyakoribb a halmozó lézió megje-
lenése, nagyobbak a T2 léziók, és kifejezettebb az agyi atrófia.
Az egészséggel kapcsolatos életminôség (HRQoL) romlik.
Általában azt találták, hogy az SM-betegek életminôsége ala-
csonyabb, mint az átlagpopulációé, vagy más krónikus
betegségben szenvedôké. Társbetegség esetén további szig-
nifikáns csökkenés észlelhetô.
A kezelési döntést befolyásolja.
Súlyos depresszió, vagy
májbetegség esetén az IFNB kontraindikált. Komorbiditás
esetén romolhat a beteg compliance-e, illetve a kezelések
mellékhatásai fokozódhatnak.
Milyen haszna van SM-ben a komorbiditások
vizsgálatának?
Segítheti a pontosabb prognózis felállítását. Segítheti a SM
patofiziológiájának, okainak jobb megismerését. Jobban
egyénre szabható lesz a beteggondozás. Újabb terápiás meg-
közelítéseket adhat.
Javaslatok jövôbeni vizsgálatok tervezéséhez
A komorbiditások gyakoriságának megítéléséhez népes-
ségalapú vizsgálatok kellenek. Alaposabban kell vizsgálni a
kor, a nem, a népcsoportba tartozás, és a szociális környezet
hatását a komorbiditásokra. Az esetleges trendeket és válto-
zásokat társadalmi, szociokulturális alcsoportokban is
figyelni kell. Az SM klinikai alcsoportjaiban külön-külön is
vizsgálni kell a komorbiditások elôfordulását. Fontos, hogy a
vizsgálathoz mindig a legmegfelelôbb kontrollcsoportot
használják. Szükséges vizsgálni a társbetegségek hatását a
kezelésekre (DMT és tüneti terápia). Szükséges vizsgálni az
SM-ben észlelt komorbiditások elôfordulását más krónikus
betegségekben és más autoimmun betegségekben is. Alapo-
sabban kell vizsgálni az egészséges/egészségromboló élet-
mód hatását az SM-re, illetve a társbetegségekre egyaránt.
Alaposabban kell elemezni a forrás dokumentumok validitá-
sát az adott vizsgálathoz. Pontosítani kell a legmegfelelôbb
analitikai, statisztikai módszert a kérdéses vizsgálathoz.
Írásunk az alábbi közlemény alapján készült:
Marrie RA, Horwitz RI. Emerging effects of comorbidities on
multiple sclerosis.
Lancet Neurol
2010;9:820–828.
Lukas C, Minneboo A, de Groot V, Moraal B, Knol DL,
Polman CH, Barkhof B, Vrenken H
A korai centrális atrófia
progressziója elôrejelzi az 5 éves
klinikai kimenetelt
Prediktív-e az agyi atrófia progressziója?
Sclerosis multiplexben prognosztikai markerek meghatározá-
sa még napjainkban is kihívást jelentô feladat. Klinikai predik-
torok mellett, mint a korai relapszusráta, számos más marker
került megfontolásra. Elterjedt a T2 léziók vagy a gadolíniumot
halmozó léziók számának vagy térfogatának mérése konven-
cionális agyi MRI-vel. A konvencionális MRI mérések azonban
csak mérsékelt korrelációt mutattak az EDSS pontszámban kife-
jezett klinikai deficit progressziójával. A nem konvencionális
MRI mérések, mint az agyi atrófiamérés, hatásosabbnak tûnt a
klinikai rosszabbodás elôrejelzésében. Több korábbi tanulmány
már leírta a kamrák megnagyobbodását, és ennek mérését szen-
zitívebb módszernek találták a korai SM kontroll egyénektôl
való differenciálásában és 5 éves követésnél az EDSS pontszám
változásával jellemzett progresszió elôrejelzésében.
A jelen tanulmány korai SM-betegek 5,5 éves követése
során vizsgálta, hogy a korai centrális atrófiaráta (azaz a
kamramegnagyobbodás-fokozódás) milyen mértékben
képes középtávon elôre jelezni a klinikai korlátozottságot
relapszáló és progresszív kezdetû SM-ben; a centrális atrófia
és a globális agyi atrófia kifejlôdése szimultán folyamat-e; és
végül a korai T1- és T2 lézió mennyisége hogyan viszonyul a
centrális és a globális agyi atrófia kialakulásához.
Módszerek
A vizsgálatba 54 korai, klinikailag definitív SM-beteget
választottak be rövid betegség-idôtartammal (medián: 1,4
év). A betegek 80%-ának relapszáló, 20%-ának progresszív
8
◊
Sclerosis multiplex M
OZAIK
|
Prediktív tényezôk SM-ben
|
Journal of Neurology, Neurosurgery
and Psychiatry