Basic HTML Version
| 2012/2 |
május
◊
3
|
Az akut stroke felismerése
S. Jones, B. Carter, G. Ford, J. Gibson, M. Leathley, J. McAdam,
M. O’Donnell, S. Punekar, T. Quinn, C. Watkins,
az ESCORTT csoport részérôl
Az akut stroke felismerése
A sürgôsségi hívások elemzése
A stroke felismerése egyre inkább idôfüggô sürgôsségi
ellátás keretében történik, ahol a szakellátáshoz való gyors
hozzáférés csökkenti a halálozás és dependencia arányát.
A stroke-ra utaló tünetek korai felismerése és az azonnali
intézkedés szempontjából alapvetô fontosságú a megfelelô
kommunikáció a mentôdiszpécserrel. Eddig kevés vizsgálat
történt azzal kapcsolatban, hogy a hívást fogadó személy
milyen hatásfokkal képes a stroke tüneteinek azonosítására.
Az Egyesült Királyságban az ilyen esetek bejelentésére
a 999-es általános segélyhívó szám szolgál, ahol az érke
zô hívások mindegyikét digitális formában rögzítik, majd
a triázs keretében a hívás az AMPDS rendszeréhez (Advan
ced Medical Patient Priority Dispatch System) kerül. Az ese-
tek besorolása és a prioritás meghatározá-
sa közvetlenül befolyásolja a mentôküldés
gyorsaságát, illetve azt, hogy milyen
szintû mentôegység érkezik a helyszínre.
Amennyiben a diszpécser úgy ítéli meg,
hogy az idôfaktor szempontjából kritikus
állapotról (pl. stroke) van szó, úgy az eset
nagy prioritásúnak minôsül (A szint: 8
percen belüli érkezés).
A hívás alapján nem mindig könnyû
felismerni a „valódi” stroke-ot. Egy nem-
régiben nyilvánosságra hozott ausztráliai
vizsgálat szerint a hívó csupán 44%-ban
azonosította spontán módon helyesen
a stroke-ot azokban az esetekben, ahol
a sürgôsségi ellátás során végül stroke diagnózisa született.
Ugyanebbôl a vizsgálatból az is kiderült, hogy a diszpécser
általi stroke-felismerés szenzitivitása és pozitív prediktív
értéke az AMPDS rendszerében egyaránt 50% alatt van.
A hívó és a diszpécser közötti párbeszéd szavainak részlete-
sebb elemzése alapján javítható a feltételezett stroke-esetek
pontos felismerésének aránya.
A bemutatott vizsgálatban a hívó és a diszpécser közötti
párbeszédben kerestek olyan „indikátor” szavakat, melyek
stroke-ra terelhetik a gyanút, és ezeket összevetették azzal,
hogy a diszpécser milyen kategóriába sorolta az esetet.
Betegek és módszerek
A kórházi nyilvántartás és a mentôszolgálat dokumen-
tációja alapján retrospektív módon elemezték az észak-
nyugat-angliai régióban a mentôszolgálathoz 2006. október
1. és 2007. szeptember 30. között befutott hívásokat olyan
esetekben, amikor a betegellátás folyamán (a mentôhívás
és a végsô klinikai diagnózis felállítása közötti idôszakban)
bármikor is felmerült stroke lehetôsége. A tartalomelemzés
során feljegyezték a segélykérô személy azon kifejezéseit,
melyeket a stroke tüneteinek leírására használt. A második
vizsgáló aztán pontosan ugyanezeket a lépéseket követte az
„indikátor” kifejezések listájának összeállításához. A hívó
által használt, a stroke-ra specifikus, illetve nem specifikus
leírásokat összevetették azzal, hogy a diszpécser ezek nyo-
mán milyen kódot és demográfiai jellemzôket rögzített.
Kizárási kritériumnak tekintették, ha a beteg nem mentôvel
érkezett kórházba; ha a stroke fekvôbeteg-ellátás során alakult
ki; ha végül subarachnoidealis vérzés diagnózisa született; ha
a háziorvos vagy annak munkatársa utalta be a beteget; illetve
ha nem állt rendelkezésre információ a végsô diagnózisról.
Eredmények
Hatszáznegyvenhárom hívást elemeztek, melyek közül
592 hívásra (92%) vonatkozóan állt rendelkezésre az összes
mentôszolgálati és kórházi információ. A segélyhívó többnyi-
re (55%) valamelyik családtag volt, az esetek kétharmadában
(67%) nô. A hívó leggyakrabban az ájulást vagy elesést (26%)
nevezte meg a segítségkérés legfôbb indokaként, az esetek
25%-ában stroke-ot említett. Utóbbi esetek közül a stroke
megjelölés végül 89%-ban bizonyult helytállónak. A diszpé-
cser az esetek 45%-ában rögzített stroke-ot
a dokumentációban, melyek közül 83%-ban
valóban stroke végsô diagnózisa született.
Az elsôként jelentett problémák között
kevesebb mint 5%-ban fordultak elô a Face
Arm Speech (arc-kar-beszéd) tesztben
szereplô stroke-tünetek, ezek közül is több-
nyire a beszédzavar. A teszt mindhárom
tünetét egyik hívó sem nevezte meg.
Következtetések
A segélykérô személyek közül nagy
arányban helyesen mérték fel a problémát
azok, akik stroke gyanúját említették a tele-
fonhívás alkalmával. A diszpécser által
stroke-nak minôsített esetek a kórházi ellátás során túl-
nyomó többségükben megerôsítést nyertek. A Face Arm
Speech teszt tünetei közül többnyire a beszédzavar került
említésre. A mentôdiszpécsereknek gondolniuk kell stroke
lehetôségére, ha a segélykérô személy elesésrôl vagy eszmé
letvesztésrôl számol be.
Tudatosítani kell, mely tünetek észlelésekor kell stroke-
ra gondolni és mentôt hívni, illetve mely információk
alapvetôek a mentôdiszpécser számára. A tünetek kikér-
dezésekor kerülni kell az olyan általánosságokat, mint
például a gyengeségérzés, ehelyett a funkciókiesésekre kell
összpontosítani (pl. tud-e a beteg állni, beszélni). A laikusok
és a mentôdolgozók további oktatásával javítható a stroke
felismerése a kórházba érkezés elôtti idôszakban, ami meg-
teremtheti az alapját a hiperakut stroke-ellátásnak.
Írásunk az alábbi közlemény alapján készült:
Jones S, et al. The identification of acute stroke: an analysis
of emergency calls.
Internat J Stroke.
DOI: 10.1111/j.1747-4949.2011.00749.x.
International Journal of Stroke
A tünetek kikérde-
zésekor kerülni kell
az általánosságokat,
ehelyett a funkció-
kiesésekre kell össz-
pontosítani (pl. tud-e
a beteg állni,
beszélni).