Basic HTML Version
|
Terápiás válasz összefüggése a génekkel SM-ben
tett nô-nô párok esetében volt (
x
2=7,81,
p
=0,0051), míg nem
jelentkezett a vegyes (
x
2=1,58,
p
=0,21) és a férfi-férfi párok
(Fischer
p
=0,21) esetében.
Következtetések
A magas prevalenciájú területeken 20% annak az esélye,
hogy még legalább 1 érintett rokon legyen a családban. Ha
mindkét szülô beteg, a kockázat 200-szoros, míg adoptáltak-
nál megegyezik a populációval. A szülô–gyermek párok és a
testvérpárok esetében a kockázat 3,5%, míg féltestvérek ese-
tében 1,9%, azaz fele a testvérekének. Ez pszeudodomináns
öröklôdésre utal, a rizikó gyors csökkenése az utódokban
pedig epigenetikus tényezôk szerepét támasztja alá.
A nô–férfi arány növekedése az utóbbi 50–100 évben volt
jelentôs az SM-es betegek körében; ez a rövid idô nem geneti-
kai, hanem környezeti hatások szerepére utal.
A
HLA-DRB1*15
-pozitív SM-betegek között nagyobb volt
a nô–férfi arány, mint a negatívok esetében. Epigenetikus
hatásra utal az is, hogy a
HLA-DRB1*15
átöröklése szabály-
talanabb többedfokú, mint az elsôfokú rokonok esetében.
A szerzôk korábban már kimutatták, hogy SM-es nagy-
néni–unokahúg párok esetében az unokahúgok gyakrabban
voltak
HLA-DRB1*15
-pozitívak, mint a nagynénik, ami azt
támasztja alá, hogy a feltételezett epigenetikus mechaniz-
mus, környezet–gén kölcsönhatás az MHC régióval össze-
függésben lehet.
Nem ismert, hogyan változtatja meg az SM esélyét a környe-
zeti faktorok genomra gyakorolt hatása. Az eddig leírt négy
lehetôség (anyai hatás, a születési hónap hatása, D-vitamin által
befolyásolt szabályozó elem a fogékonysági génben és transz-
generációs különbségek az allélfrekvenciában) mellé a szerzôk
egy ötödiket tesznek, a nemi különbséget. Megjegyzendô, hogy
mindegyik esetben az MHC közvetítô szerepe alapvetô.
A mechanizmust tekintve nincsenek adataink, azonban az
egyik lehetôségként a DNS-metiláció mutatkozik.
Írásunk az alábbi közlemény alapján készült:
Chao MJ, et al. MHC transmission. Insights into gender bias in
MS susceptibility.
Neurology
2011;76:242–246.
Gross R, Healy BC, Cepok S, Chitnis T, Khoury SJ, Hemmer B,
Weiner HL, Hafler DA, De Jager PL
HLA DRB
1
*
1
50
1
és az elsô vonalas
terápiára adott válasz sclerosis
multiplexben
A terápiás válasz összefügghet génekkel?
A sclerosis multiplex (SM) kezelésében leggyakrabban
használt két elsôvonalas kezelés az interferon-béta (IFNB)
és a glatiramer acetát (GA), melyek csökkentik a relapszus-
rátát, az új és halmozó MRI-léziók megjelenését, és késlelte-
tik a progressziót. A terápiás válasz azonban heterogén; az
IFNB-val kezelt betegek kb. egyharmadában az éves relap-
szusráta nem csökken, és hasonlóan hatástalan a GA-ra
adott válasz is a betegek egy jelentôs százalékában. Koráb-
ban egy tanulmány felvetette, hogy a
HLA DRB1*1501
allél
jelenléte jobb GA terápiás válasszal asszociált; a GA kötôdik
az MHC II molekulákhoz. Szintén kimutatták, hogy a
transzkripciós faktor
interferon response factor 8
gén
(IRF8)
polimorfizmusa az SM-fogékonysággal asszociált, és befo-
lyásolja az I. típusú IFN-válasz génjeinek expresszióját a
perifériás vérben. Jelen tanulmány vizsgálta egyrészt az
egyes kezelések hatásának heterogenitását, másrészt, hogy
ez összefügg-e a
HLA DRB1*1501
allél jelenlétével, az
IRF8
polimorfizmusával, és egy korábban a szerzôk által képzett
súlyozott, komplex genetikai kockázati faktorral
(lásd
Mozaik 3., 2010. szeptember).
Anyag és módszer
A tanulmányban 756 bostoni beteg vett részt (95,6% relap-
száló-remittáló; 1,3% progresszív relapszáló; 3% klinikailag
izolált szindróma, CIS). Az adatokat egy német betegcsopor-
ton replikálták, akik mind neutralizáló ellenanyag szerone-
gatívak voltak. Az elsôdleges kimenetel az elsô eseményig
eltelt idô volt, mely lehetett relapszus, T2-hiperintenzitás-
változás, új halmozó lézió, vagy fél éven túl tartó funkcioná-
lis állapotromlás, melyet 1 pontos EDSS-növekedés sugallt.
Az IFNB-val kezelt betegek valamennyi készítményt kaphat-
ták (
im.
és
sc.
IFNB-1a, és
sc.
IFNB-1b).
Eredmények
AGA- és IFNB-terápiával kezelt csoport klinikai adataiban
nem volt különbség, kivéve, hogy az IFNB-kezelést koráb-
ban és magasabb EDSS pontszámmal rendelkezô betegeknél
indították. Akezelést követô elsô eseményig eltelt idô azonos
volt a két csoportban. Mindkét kezelésnél a relapszus esélye
egyre csökkent a kezelés folyamán. Ha váltás történt bárme-
lyik terápiára, a második terápia kezdetét követô eseményig
eltelt idô is független volt az elsô kezeléstôl, és egyforma volt
a két csoportban. Amennyiben azonban IFNB hatástalansága
miatt történt váltás GA-kezelésre, az IFNB mellett korábban
jelentkezett relapszus.
Homozigóta
HLA DRB1*1501
genotípus esetén a GA-val
kezelt betegek hosszabb ideig voltak tünetmentesek, míg az
IFNB-val kezelt betegeknél ilyen összefüggés nem mutat-
kozott. Ugyanakkor homozigóta
IRF8
polimorfizmus lerö-
vidítette a tünetmentességet az IFNB-kezelés során, de a
genotípus a GA-kezeléssel nem mutatott összefüggést. Ez
utóbbi asszociációt a neutralizáló ellenanyag negatív kisebb
német populáción nem tudták reprodukálni. A korábban
képzett, genetikai fogékonysággal asszociált 16 gén és kör-
nyezeti faktorok kockázatát súlyozva számolt faktor nem
mutatott összefüggést a kezelések során az elsô eseményig
eltelt idôvel.
| 2011/2 |
május
◊
13
Journal of Neuroimmunology