Az “éjjeli baglyok” nehezebben teremtik meg a munka-magánélet egyensúlyát, és körükben gyakoribb a depresszió és a szorongás.

Alkoholbeteg felnőttekben és pszichiátriai ellátásban részesülő serdülők hasonló életminőség-javulást eredményezett a sakk alapú kognitív tréning.

A betegszám folyamatos növekedése egyre nagyobb nyomást helyez az egészségügyi és szociális ellátórendszerekre.

A CHL1‑pozitív fibroblasztok egészséges tüdőben nem fordulnak elő, így potenciális terápiás célpontot jelenthetnek.

A vér-agy gáton való átjutás a jövőben releváns szempont lehet a vérnyomáscsökkentők kiválasztásában, különösen idősebb betegeknél.

A súlyos asztmás betegek a teljes asztmás populáció kis hányadát, ám önmagában is heterogén csoportját alkotják, amelyet a legtöbb esetben multimorbiditás jellemez. A súlyos asztma társbetegségek hálózatában értékelendő, ami befolyásolhatja a terápiaválasztást is, hiszen a társbeteg­ségek egy részénél a súlyos asztma biológiai kezelései hatékonyak, mások viszont a gyakori vagy tartós szisztémás szteroidkezelés következménye­ként lépnek fel. A súlyos asztma megfelelő kezelésének sarokköve a társ­betegségek felismerése és adekvát ellátása, ami optimálisan a társszakmák együttműködésével valósulhat meg.

A szívelégtelenség gyakori, prognosztikailag jelentős kórkép. Az alapellátás feladata a korai klinikai gyanú, a differenciáldiagnosztika, a point-of-care diagnosztikai eszközök integrálása a minél korábbi felismerés érdekében, ezáltal javítva a kimenetelt.

A szakirodalmi áttekintés átfogóan elemzi a nikotintartalmú termékek kardiovaszkuláris hatásait, és bemutatja, hogy a nikotin minden formája érrendszeri károsodást okoz: a „kevesebb ártalom” nem jelent „ártalmat­lanságot”. A vizsgálat egyértelmű hierarchiába rendezi a kardiovaszkuláris kockázatokat.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség világszerte jelentős morbiditási és mortalitási tényező, gyakran együtt jár más betegségekkel, amelyek ront­hatják az alapbetegség tüneteit, a funkcionális teljesítményt és az életminő­séget, emellett növelhetik a kórházi kezelés kockázatát és a mortalitást is.

A vénás thromboemboliát (VTE) követően beállított véralvadásgátló ke­zelés hosszát alapvetően a visszatérő események kockázata és a vérzési kockázat aránya határozza meg. Alapvető a rizikóalapú döntéshozatal, melyet minden beteg esetében individuálisan kell elvégezni. Összefoglaló közleményünk ehhez a döntéshozatalhoz kíván támpontokkal szolgálni a friss európai és amerikai irányelvek, illetve az e tárgyban végzett klinikai kutatások adatai alapján. Fontos hangsúlyozni, hogy a döntéshozatal során a beteg bevonására is szükség van.