Alacsony LDL-koleszterinszint esetén magasabb a 2-es típusú cukorbetegség-kockázata.

Az ERBB2 mutációt hordozó NSCLC terápiájában mutatkozott ígéretes gyógyszerjelöltnek a szevabertinib.

Az alacsony zsírtartalmú vegán étrend csökkenti az inzulin felhasználását és a költségeket az 1-es típusú cukorbetegségben.

A PDIA1 és PDIA5 enzimek gátlása az AR destabilizációjához és proteolitikus lebomlásához vezet, ez pedig apoptózist indukál a tumorsejtekben.

Olyan asszociációt mutattak ki a két állapot között, ami valószínűleg túlmutat a dopaminerg rendszer diszfunkcióján.

A vankomicin továbbfejlesztett változata, az EVG7 hozhat áttörést a C. difficile okozta bélfertőzések leküzdésében.

Az ösztetrol javítja a menopauzális nők vazomotoros tüneteit, anélkül, hogy hatással lenne a vérnyomásra.

A nem szuicidális önsértés (NSSI) a saját test szándékos, öngyilkossági szándék nélküli, társadalmilag nem elfogadott károsítása, mely a DSM–5-ben önálló kategória. Az ELTE–SE Gyermekkori Pszichés Zavarok Kutatócsoport az NSSI megértésére és kezelésére fókuszál. Az NSSI leggyakrabban serdülőkorban kezdődik, prevalenciája 15–20%, populációs, klinikai mintákban akár 70%. Fő funkciói az érzelemszabályozás, önbüntetés és az interperszonális kommu­nikáció. Gyakran társul más pszichiátriai zavarokkal. Kezelése során a dialek­tikus viselkedés-, mentalizációalapú és áttételfókuszú terápiák hatékonyak.

A tremor (remegés) gyakori neurológiai tünet, mely számos állapot, be­tegség részjelensége, következménye lehet. Előfordul, hogy a beteg min­dennapi életvitelében nem okoz különösebb korlátozottságot, más eset­ben azonban jelentősen ronthatja az életminőséget. A tremor hátterében álló probléma azonosítása szükségszerű a prognózis megállapításához és a megfelelő terápia kiválasztásához.

Ha a beteg ellátása és életkilátása csak az orvostól függne, akkor a bioetika lényegében az orvos és a beteg morális kapcsolatáról és döntéseiről szólna. A beteg azonban morális kapcsolatban áll a bioszférával is: az életfeltétele­inket biztosító közös földi erőforrásainkat egyre erősebben károsítjuk,¹ és „cserébe” a bioszféra betegségei (vegyi és műanyagterhelés, légszennyezés, hőhullámok, erdőtüzek, betegségvektorok terjedése stb.) egyre erősödő etiológiai szerepet játszanak az ember betegségében.² Az ökoszisztéma romlásával szorosabban összefüggő – kardiális, neurológiai, onkológiai, infektológiai, pulmonológiai, mentális stb. – betegségben szenvedő ember és hozzátartozói a leginkább motiváltak „ökoetikátlan” viselkedésük megvál­toztatására. Ebben rejlik az orvos nagy lehetősége és szakmai kötelessége, hiszen a bioszféra védelme a betegségprevenció új bioetikai dimenziója, mellyel az orvos alapvető küldetését teljesíti: az élet védelmét.