Magas vérnyomás (hipertónia)
A vérnyomást nemcsak akkor tekintjük magasnak, amikor fejfájást, szédülést, fülzúgást vagy egyéb panaszokat okoz, hanem már akkor, ha észrevétlenül megterheli a szívet és az ereket, s ezzel hosszú idő alatt károsíthatja a szív, az agy, a vese vagy a szem vérkeringését. Amíg ilyen szövődmények nincsenek, addig a hipertónia kitűnően kezelhető.
Vérnyomáson majdnem mindig a verőerekben – artériákban – a vér által az érfalra kifejtett nyomást értjük. (A visszerekben – vénákban – uralkodó sokkal kisebb nyomást nem szokták mérni az orvosok.) Az artériás vérnyomás mérésekor két értéket kell meghatározni. A felső érték, az ún. szisztolés vérnyomás a szívverés által keltett pulzushullám érkezésekor mérhető, az alsó pedig, az ún. diasztolés vérnyomás, azt fejezi ki, hogy meddig csökken a nyomás két pulzushullám között. Mindkét érték lehet kóros, együtt vagy külön-külön.
A vérnyomás részben a szívműködéstől, részben a verőerek ellenállásától függ. Minél több vért lök a szív az erekbe, és minél szűkebbek a verőerek, annál magasabb a vérnyomás, s annál nagyobb megterhelésnek van kitéve mind a szív, mind az erek fala.
A magasvérnyomás-betegséget maga a beteg hosszú éveken át észre sem veszi. Ezekben az években alakulnak ki fokozatosan azok az érfali elváltozások, amelyek majd jóval később szívinfarktushoz, szélütéshez, végtagi artériás szűkülethez, vesebetegséghez, látásromláshoz vezethetnek. Időskorban sokkal gyakoribb a hipertónia, mint a korábbi életszakaszokban, de az idősek magas vérnyomása nem az öregedés szükségszerű velejárója, hanem betegség, amelyet kezelni kell.
A magas vérnyomás felismerése
A gyermekek évenkénti orvosi ellenőrzésének elmaradhatatlan része a vérnyomás mérése. A fiataloknak legalább kétévente, a középkorúaknak és az idősebbeknek legalább évente egyszer meg kell méretniük a vérnyomásukat. Ha magas vagy ingadozó a vérnyomás, illetve ha fennáll valamilyen „kockázati tényező” – pl. hasi elhízás, magas koleszterinszint vagy cukorbetegség –, akkor az orvos ennél gyakoribb vérnyomásméréseket ajánl, az utóbbi időben egyre többször otthoni vérnyomásmérő beszerzését is javasolja.
A hagyományos vérnyomásmérés abból áll, hogy a felkarra helyezett „mandzsetta” felpumpálásával a karban leállítják a vérkeringést, majd a levegő kiengedésével fokozatosan csökkentik a mandzsetta nyomását, és a nyomásmérő higanyoszlopa megmutatja, hogy a véráramlás mekkora nyomásnál indul be (felső érték) és mekkoránál válik egyenletessé (alsó érték).
Normális (ideális) vérnyomásnak a 120/80 higanymilliméter (Hgmm) alatti értékeket tekintik az orvosok. Magas vérnyomást megelőző állapotról (prehipertóniáról) akkor beszélnek, ha a felső érték 120 és 140 Hgmm közé, az alsó érték pedig 80 és 90 Hgmm közé esik. A hipertónia első stádiuma 140–160 Hgmm-es felső, illetve 90 és 100 Hgmm közötti alsó vérnyomásértéket jelent; súlyos, 2. stádiumú hipertónián pedig a 160 Hgmm fölötti felső és 100 Hgmm fölötti alsó vérnyomásértékeket értjük.
A vérnyomás percről percre változhat (pl. hirtelen stressz miatt), függhet a napszaktól, a fizikai aktivitástól, a testhelyzettől is. A magas vérnyomás diagnózisához egy mérés nem elég, különösen nem akkor, ha a mérési eredmények ingadozók. Nem ritkaság, hogy csak a rendelői mérések adnak kóros eredményt („fehérköpeny-hipertónia”), vagy fordítva, a mindennapi élet stresszhatásai magas vérnyomást okoznak, de ezt a rendelői mérés nem mutatja ki („álcázott hipertónia”). Ilyenkor otthoni vérnyomásmérések vagy 24 órás vérnyomás-ellenőrzés („monitorozás”) segítségével lehet felállítani a diagnózist.
A hosszabb ideje lappangó vagy nem megfelelően kezelt magasvérnyomás-betegség kivizsgálásába az esetleges érelváltozásokat, szervkárosodásokat kimutató műszeres és laboratóriumi vizsgálatok is beletartoznak.
A magas vérnyomás okai
Felnőttkorban a magas vérnyomás legtöbbször nyilvánvaló szervi ok nélkül, fokozatosan alakul ki (elsődleges vagy esszenciális hipertónia). Növeli ennek kockázatát pl. az idősebb kor, az örökletes családi hajlam, a túlsúly vagy elhízás, a dohányzás, a konyhasóban gazdag táplálkozás és a stressz. Ha azonban gyermekkorban vagy hirtelen jelenik meg a súlyos hipertónia, akkor a másodlagos magas vérnyomás lehetőségére is gondolni kell.
Másodlagos hipertóniát sokféle betegség okozhat. Ezek közé tartoznak különböző vesebetegségek, pajzsmirigyproblémák, a mellékvese daganatai, veleszületett érfejlődési rendellenességek, valamint az alvás alatti légzéskimaradás (obstruktív alvási apnoé). Gyógyszerek is kiválthatnak másodlagos magas vérnyomást (lásd a keretes betétet, balra). Jelentősen emeli a vérnyomást a mértéktelen alkoholfogyasztás és több kábítószer (pl. kokain, amfetaminok).
Az elsődleges és a másodlagos magas vérnyomást nagyon fontos elkülöníteni egymástól, mert eltérő a kezelésük: elsődleges hipertónia esetén a tünet kezelése – tehát a vérnyomáscsökkentés – áll a középpontban, a másodlagos hipertóniák terápiájában viszont a kiváltó ok megszüntetése a cél.
A magas vérnyomás kezelése
Az újonnan jelentkező, nem súlyos hipertónia vagy hipertóniát megelőző állapot kezelésére elsősorban életmód- és étrendváltoztatást javasolnak az orvosok. Ennek főbb célkitűzéseit a keretes betétben (jobbra lent) soroltuk fel. A táplálkozás és az életmód megváltoztatása néhány hét vagy néhány hónap alatt meghozhatja a kívánt eredményt. Ha azonban nem hozza meg, akkor a betegnek meg kell barátkoznia a tartós, mindennapos gyógyszerszedés gondolatával. Előrehaladott magasvérnyomás-betegségben a gyógyszeres kezelés biztosan nem nélkülözhető.
A kezelés során az ideális vérnyomás (<120/80 Hgmm) elérésére kell törekedni, de nem mindenáron. A minimális cél az lehet, hogy a vérnyomás ne emelkedjen 140/90 Hgmm fölé (ha 60 évesnél fiatalabb a beteg), illetve 150/90 Hgmm fölé (ha a beteg már elmúlt 60 éves). Vesebetegség vagy cukorbetegség fennállásakor különösen fontos az erélyes és következetes vérnyomáscsökkentő kezelés.
A vérnyomáscsökkentő szerek legfontosabb csoportjai: a vízhajtók (pl. hidroklorotiazid); a vese hormonjának vérnyomásemelő hatását gátló gyógyszerek: ún. ACE-gátlók (pl. ramipril) és angiotenzinreceptor-blokkolók (pl. valsartan); a kalciumcsatorna-gátlók (pl. amlodipin); valamint a béta-blokkolók (pl. carvedilol). Egyszerűbb esetekben az orvos egy gyógyszerrel kezdi a kezelést, s ha az maximális adagban sem elég hatásos, akkor vagy másik szerre vált, vagy a kezdetben adott készítményt másik gyógyszercsaládba tartozóval egészíti ki.
A súlyos hipertónia kezelésében ma már inkább szabály, mint kivétel a kombinációs kezelés. A többféle vérnyomáscsökkentő gyógyszer szedésére kényszerülő betegek számára egyszerűbb, pontosabb és ezért hatásosabb terápiát tesznek lehetővé a nagy választékban rendelkezésre álló fix dózisú gyógyszer-kombinációk. Ezek is, mint a többi vérnyomáscsökkentő, csak receptre kaphatók, és szigorúan be kell tartani az adagolásukra vonatkozó előírást, mert nemcsak a magas vérnyomás, hanem a túlzott vérnyomásesés is veszélyes lehet.