Az egészséges étrend és az aktív életmód megelőzheti, késleltetheti a cu­korbetegség megjelenését, segítheti a kialakult betegség gondozását. A jelenlegi irányelvek hosszú távon a testsúly 5−7%-os csökkentése mel­lett legalább heti 150 percnyi, legalább közepes intenzitású testmozgást javasolnak a prediabéteszesek és diabéteszesek többségének. A rendelői viziteken fel kell mérnünk, hogy a beteg mennyit kész tenni a változtatásért. Igyekezzünk a hosszú távú célokat jól körülírt rövid távú célkitűzésekre le­bontani, a beteg preferenciáinak figyelembevételével. Fordítsunk figyelmet a pszichoszociális tényezőkre is. A kontrollvizitek alkalmat adnak a célok és eredmények áttekintésére, a terápiás terv módosításainak megvitatására.

Nem véletlen, hogy az Orvostovábbképző Szemle 2018. áprilisi számának Szimpóziuma a diabetológiával foglalko­zik. A diabetológia a belgyógyászat egyik ugrásszerű fejlődést felmutató területe. Az utóbbi évtizedekben jelentek meg, majd egyre inkább fejlődtek a vércukor-önel­lenőrzést lehetővé tevő glükométerek, új alapokra helyezve a diabetológiai di­agnosztikát. Egyre gyakoribb a szöveti glükózmonitorozás alkalmazása. A HbA_1c- meghatározás ma már a rutindiagnosztika része, ez a módszer is csak néhány évtizede elérhető.

Sporadikus esetek felvetették a nátrium-glükóz-kotranszporter-2 (SGLT2) gátlószereinek az akut veseelégtelenséggel való kapcsolatát, de a kutatások nem bizonyítottak közöttük oki összefüggést. Ezeknek a gyógyszereknek az alkalmazása megváltoztatta a 2-es típusú cukorbetegek kezelésének szemléletét, adásukat feltétlenül ajánljuk.

A cikkben bemutatott eredmények két szempontból is figyelemreméltók. Egyrészt a statisztikai adatok meggyőzően bizonyították, hogy a hazánkban elérhető, az inkretintengelyen ható gyógyszerek (mind a DPP4-gátlók, mind a GLP1-receptor-agonisták) kardiovaszkuláris szempontból biztonságosak. Másrészt a részeredmények, a másodlagos és harmadlagos végpontok koc­kázata terén olyan finom különbségeket tártak fel az egyes gyógyszerek hatásai és mellékhatásai között, amelyek alapján a betegek individuális kezelése tovább javítható.

A 2-es típusú diabéteszben szenvedő betegek száma az életkorral me­redeken nő, gondozásuk és a szövődmények kezelése jelentős terhet ró a modern társadalmakra. Idős cukorbetegek gondozása során a glikémiás céltartomány, a kezelés meghatározása mindig egyénre szabott, függ a be­teg funkcionális és fizikális állapotától. Evidenciák hiányában döntéseinket gyakran bizonytalanság övezi, bár napjainkban egyre több szakmai ajánlás lát napvilágot az idős cukorbetegek gondozásáról, kezeléséről. A döntésho­zatal kulcsfontosságú eleme a beteg együttműködésének, motivációjának megnyerése, a beteg és az orvos számára is elfogadható kezelési célok meg­határozása, a hatásosság és a biztonságosság egyensúlyának megtalálása.

A hiperozmoláris hiperglikémia életveszélyes állapot. Számos kiváltó oka lehet: fertőzések, gyógyszerek, az antidiabetikus terápia megszegése, fel nem ismert diabétesz, szerfüggőség, társbetegség. Gyermek- és serdülő­korban felhívhatja a figyelmet a 2-es típusú diabéteszre. Fő tünetei a súlyos dehidráció és a neurológiai elváltozások, a levertségtől a kómáig. Az ellátás első lépése az intenzív monitorozás és néhány laboratóriumi érték (vércu­kor, nátrium- és káliumszint) meghatározása. A mielőbbi rehidrálás döntő fontosságú. A vesefunkció mérése után a káliumpótlást is meg kell kezdeni. Ha a dehidráció szűnőben van, inzulint adunk, amíg a vércukorszint nem csökken 16,7 mmol/l alá. Gyermek- és serdülőkorban a túl gyors rehidrálás különösen veszélyes.

A munka jól foglalja össze a béltraktusban helyet foglaló különböző bélbaktériumok szerepét. Ma egyesek „ökoszisztémát” emlegetnek, mások hangsúlyozzák, hogy jelentőségét tekintve szervezetünk „szuperorganizmusának” is tarthatjuk. A legnagyobb tömegű szervünknek is tekinthetjük, hiszen össztömege a bélrendszerben 1-2 kg. A bélflóra és az emberi szervezet közötti kölcsönhatást mutualizmusnak tartjuk, ami azt jelenti, hogy nem pusztán együtt létezésről, hanem olyan kapcsolatról van szó, ahol mindegyik egyed aktivitása pozitívan hat a másikra. 

Számos megfigyelés szerint a hiperinzulinémia – akár endogén, akár exogén – növeli a malignus daganatok előfordulási gyakoriságát 2-es típusú dia­betes mellitusban. Sok adat utal arra is, hogy a metformin – és esetleg más biguanidszármazék – védő hatást fejthet ki a daganatok kialakulásával és a daganatos halálozással szemben, illetve fokozhatja az antineopláziás kezelések hatását. Ezeket a kutatási eredményeket tekinti át a közlemény.

A diabetes mellitus és a szenzorineurális halláskárosodás együttesen is előfordulhatnak. A kor előrehaladtával mindkét népbetegség gyakoribbá válik. A diabéteszben létrejövő vaszkuláris és idegi károsodások elvben halláscsökkenést is okozhatnak, de ezt jól tervezett, statisztikailag meg­bízható vizsgálatok még nem támasztják alá. Cikkünk célja, hogy felhívjuk a figyelmet a két betegség lehetséges kapcsolatára és összefoglaljuk a té­mával kapcsolatos válogatott irodalomat.

A cukorbetegség azok közé a népbeteg­ségek közé tartozik, amelyeket sokszor nem tudunk kielégítő módon kezelni. Sőt, azoknak a népbetegségeknek a csoportjába is beleillik, amelyek előfordulása folyamato­san növekszik. Ezek az adatok köztudottak, az viszont kevésbé ismert, hogy a cukorbeteg­ség patofiziológiai és terápiás sajátosságainak megismerése lehetőséget ad a teljességre törekvő, vagyis holisztikus szemléletmód el­sajátítására és gyakorlására.