Még mindig kevés az ismeretünk a zsírszövet működése és a testtömeg alakulása között ahhoz, hogy ezt az elhízás megakadályozása érdekében eredményesen használhassuk.

A hypertensio egyike a meghatározó fontosságú szív- és érrendszeri kockázati tényezőknek. Jelentőségét fokozza, hogy megfelelő kezeléssel eredménye­sen csökkenthetők és ezzel szignifikánsan mérsékelhetők az általa okozott célszervi károsodások, melyek kivédésében az angiotenzin II hatásának gát­lása különösen kedvező. Erre a klinikumban angiotenzin-konvertáz enzim gátlókat és az angiotenzin II 1-es típusú receptorának blokkolóit használ­juk. A szerzők e gyógyszercsoport prominens képviselőire, a telmisartanra és a valsartanra fókuszálva áttekintik a kísérleti tapasztalatokat, a klinikai vizsgálatok eredményeit és ezek alapján igyekeznek segítséget nyújtani a célszervi érintettség alapján az optimális terápiás választáshoz.

A közeljövőben lehetőség nyílhat az elhízással társuló leptinrezisztencia sikeres kezelésére. A táplálkozás hatással lehet a leptinrezisztencia kiala­kulására, ezáltal megváltoztathatja az energiahomeosztázis neuroendokrin szabályozását. A leptin szerepet játszik az intesztinális táplálékfelvétel, a vérnyomás és a fertilitás szabályozásában, ugyanakkor számos gyulla­dásos és autoimmun betegséggel összefüggésbe hozható.

Az elhízáshoz a modern világban szinte mindenütt előítéletek társulnak, bár a történelem során voltak olyan időszakok, amikor azt sok helyütt a jólét és a termékenység szimbólumának tekintették. A túlsúly és elhízás (obes, obesitas) kórállapot, amelynek során a túlzott zsírraktározás káros lehet az egészségre, számos egészségi problémához és a várható élettartam csökkenéséhez vezethet. Túlsúlyosnak tekintjük azt a személyt, akinek testtömegindexe (BMI, body mass index) 25,0–29,9 és elhízottnak, akinek 30 kg/m2 felett van. Ez utóbbin belül a BMI szerint alcsoportokat különböztetünk meg: BMI 30,0–34,9: I. fokú elhízás, enyhe; BMI 35,0–39,9: II. fokú elhízás, középsúlyos; és BMI ≥40,0: III. fokú elhízás, súlyos, morbid vagy extrém megjelöléssel illethetjük. Normális testsúlyról beszélünk 18,5 és 24,9 BMI esetén (a testtömegindex a kilogrammban megállapított testtömeg és a testmagasság méterben mért négyzetének hányadosa).

Az adiponektin – csaknem kizárólag az adipocyták által termelt hormon – több gyulladásellenes és inzulinérzékenyítő folyamatban vesz részt. Az adiponektin plazma szintje egyes metabolikus zavarokban (pl. elhízás, gyulladásos állapotok, inzulinrezisztencia, 2-es típusú diabetes mellitus [T2DM]) csökken. Az obszervációs vizsgálatok egybehangzóan fordított korrelációt igazoltak a plazma adiponektinszintje és az incidentális T2DM előfordulásában az általános populáción belül. Az akut myocardialis infarktus (AMI) azon eseteiben, ahol az anamnézisben nem szerepel T2DM, a csökkent glükóztolerancia (IGT, impaired glucose tolerance) és a nem diagnosztizált T2DM a kedvezőtlen prognózis gyakori és erős prediktora. A felvételkor mérhető vércukorszint még nem diabeteses személyeknél is független kockázati tényezőnek számít, részben a csökkent β-sejt-funkcióval összefüggésben.

A gestatiós diabetes mellitus (GDM) magában foglalja az összes, terhesség alatt kezdődő vagy annak során felismert szénhidrátanyagcsere-zavart, azok súlyosságától és a terhesség utáni fennmaradásától függetlenül, nem kizárva annak a lehetőségét sem, hogy a glükózintolerancia már a terhesség előtt is fennállt, csak korábban nem került kórismézésre.¹ 

Jelenleg a hasnyálmirigy-átültetésnek alárendelt szerepe van, a bariátriai sebészet azonban előtérbe került az elhízott cukorbetegek kezelésében, mert a jelentős test­súlycsökkentésen túl többnyire a diabétesz teljes vagy részleges remissziója is elérhe­tő vele. A bariátriai műtét a testsúlycsökkenés, a csökkent kalóriabevitel és bizonyos, a gyomor-bél traktusban képződő hormonok szintjének megváltoztatása révén az inzulinérzékenység javulását vonja maga után. A jelen közlemény a szerzők szelektív irodalmi kutatása és saját klinikai tapasztalatai alapján mutatja be és értékeli a gyakran elhízással társuló 2-es típusú diabétesz kezelésének sebészeti lehetőségeit.

A belgyógyászat egy nagy területé­nek 20 éves fejlődését sokféleképpen össze lehet foglalni. Jelentős elméleti nefrológiai tudományos eredmények születtek ebben az időszakban, és a klinikai kutatás fejlődése is szembeszökő. A gyógyszeres kezelés radikális meg­újulásával a vesebetegek életkilátásai és életminősége is sokat javult. Az elmúlt két évtized alatt a magyarországi dialí­ziskezelés magas színvonalúvá vált és a transzplantációs gyakorlat előtt is új lehetőségek nyíltak. Ezek alapján a szer­zők úgy döntöttek, hogy a következő főbb szempontok alapján mutatják be a nefrológia hazai alakulását:
• A hazai nefrológiai tudomány fejlő­dése
• A hazai klinikai nefrológia fejlődése
• A hazai dialíziskezelés fejlődése
• A hazai transzplantáció fejlődése

A genetikai eredetű vesebetegségek jobb megismerése az elmúlt évtizedben lehetővé tette a veseműködés pontosabb megértését. Ritka genetikai defektusok kutatása gyakori – öröklött vagy szerzett - vesebetegségek kórélettani alapjait világította meg, s kiindulópontként szolgálhat új terápiás stratégiák kidolgozásához.