A hosszú vizsgálati időszakkal operáló GRADE klinikai vizsgálatban metformin mellé adott négy hatóanyag hatásosságát hasonlították össze.

Az idős (≥65 éves) betegek alkotják a teljes cukorbeteg populáció körülbelül kétharmadát Japánban. Ezeket a betegeket leggyakrabban szulfonilureákkal (SU) kezelik, melynek során
– a Japán Diabétesz Társaság irányelveinek megfelelően – a cél a glikált hemoglobin (HbA_1c) szintjének 6,9% (51,9 mmol/mol) alá csökkentése. E célkitűzést a betegek körülbelül 30–35%-ánál sikerül elérni pusztán SU-k adásával. A legszélesebb körben használt SU, a glimepirid posztmarketing surveillance vizsgálatai azt jelezték, hogy szignifikánsan magasabb a hypoglykaemia incidenciája idős betegek csoportjában, mint fiatalabbak esetében (3,26% vs. 1,89%), ugyanakkor a nem kívánt események előfordulási gyakorisága összességében nem tér el egymástól lényeges mértékben (7,44% vs. 7,86%). A hypoglykaemia súlyos egészségi problémákkal társulhat, például tudatzavarokkal, kardiovaszkuláris betegségekkel és elesések kapcsán bekövetkező csonttörésekkel. Ahhoz tehát, hogy a cukorbetegség kezelése biztonságos legyen, alapvetően fontos, hogy minimálisra csökkentsük a hypoglykaemiás epizódok kockázatát.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) megfelelő kontrollja gyakran több szer egyidejű adását teszi szükségessé. A klinikai irányelvek többsége a metformint javasolja első monoterápiaként, a második vonalbeli kezelésre vonatkozóan azonban még nem született általános konszenzus. Az újabb terápiás lehetőségek képviselői a dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitorok, melyek közül a sitagliptint használják a legszélesebb körben az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban.

Nem véletlen, hogy az Orvostovábbképző Szemle 2018. áprilisi számának Szimpóziuma a diabetológiával foglalko­zik. A diabetológia a belgyógyászat egyik ugrásszerű fejlődést felmutató területe. Az utóbbi évtizedekben jelentek meg, majd egyre inkább fejlődtek a vércukor-önel­lenőrzést lehetővé tevő glükométerek, új alapokra helyezve a diabetológiai di­agnosztikát. Egyre gyakoribb a szöveti glükózmonitorozás alkalmazása. A HbA_1c- meghatározás ma már a rutindiagnosztika része, ez a módszer is csak néhány évtizede elérhető.

A cikkben bemutatott eredmények két szempontból is figyelemreméltók. Egyrészt a statisztikai adatok meggyőzően bizonyították, hogy a hazánkban elérhető, az inkretintengelyen ható gyógyszerek (mind a DPP4-gátlók, mind a GLP1-receptor-agonisták) kardiovaszkuláris szempontból biztonságosak. Másrészt a részeredmények, a másodlagos és harmadlagos végpontok koc­kázata terén olyan finom különbségeket tártak fel az egyes gyógyszerek hatásai és mellékhatásai között, amelyek alapján a betegek individuális kezelése tovább javítható.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) inzulinhiánnyal és inzulinrezisztenciával jellemezhető progresszív betegség. Az irányelvek szerint inzulinkezelés javasolt progresszív T2DM azon eseteiben, amikor önmagában orális antihyperglykaemiás szerrel vagy kiegészítő terápiával nem érhető el vagy nem tartható fenn tartósan a megfelelő glykaemiás kontroll.

Az epidemiológiai vizsgálatok szerint a megfelelő glükózkontrollt elérők aránya a kínai 2-es típusú cukorbetegek körében nem éri el a 30%-ot sem, ezért alapvető jelentőséggel bír hatásos glükózcsökkentő protokoll kidolgozása e betegcsoport számára. Ennek során figyelembe kell venni, hogy az ázsiai betegek körében a diabetes mellitus (DM) más jellemzőkkel bír, mint egyéb populációkban.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) progresszív jellege miatt idővel fokozatosan csökken az orális antihyperglykaemiás szerek (OA D, oral antihyperglycaemic drug) hatásossága, ami az inzulinszekréciós folyamatos hanyatlását tükrözi. Ennek eredményeként nehézséget okozhat a hosszú távú glykaemiás kontroll fenntartása OAD-k segítségével, és a betegek jelentős része végül inzulinkezelésre szorul. Az inzulin – miközben eredményesen alkalmazható – fokozza a hypoglykaemia kockázatát és testsúlygyarapodáshoz vezet. 

Az utóbbi években a béta-sejt-működéstől független módon ható antidiabetikumok kutatása során a renális nátrium-glükóz kotranszporter-2 (SGLT2) több szelektív gátlószerét fejlesztették ki. Az első ilyen gyógyszer, a dapagliflozin glikémiás hatásosságán túl testtömegcsökkentő hatásával tűnt ki az eddigi klinikai vizsgálatokban. A Magyar Diabetes Társaság 2014. évi szakmai ajánlása metforminnal, szulfonilureával és DPP4-gátlóval kom­binált adását támogatja. A gyógyszer alkalmazási előírása az inzulinnal kombinált alkalmazást is lehetővé teszi.

Nagy klinikai vizsgálatok azt igazolták, hogy a dapagliflozin kedvező glikémiás ha­tását nem kíséri jelentősebb hipoglikémia. A kezelés kedvezően befolyásolja a vér­nyomást, a testsúlyt és a lipidszinteket.

Drug Design, Development and Therapy, 2014. december