Az akut vesekárosodás (AVK) évente hozzávetőleg 13,3 millió embert érint, így világszerte ez a betegség az egészségügyi rendszereket terhelő egyik legnagyobb kihívás. Célzott oki terápia nem áll rendelkezésre, mivel a kór­kép gyakran multifaktoriális eredetű, és összetett patofiziológiai folyama­tok állnak a hátterében. A jelenlegi vizsgálatok a betegség progressziójára fókuszálnak, és már mutatkozik remény, hogy a közeljövőben célzott ke­zelési módszerek is elérhetővé válnak.

Az akut vesekárosodás jelentős mértékben hozzájárul a kórházi betegek morbiditásához és mortalitásához, és az egyik leggyakoribb szövődmény az intenzív osztályon. A cikk áttekintést ad a veszélyeztetett betegek azo­nosításához szükséges kockázati pontszámokról, valamint az akut ve­sekárosodás kialakulásának és progressziójának megelőzésére javasolt intézkedéscsomagokról.

Az akut vesekárosodás népegészség­ügyi jelentőségének egyik mutatója a kórházi felvételt igénylő betegek 10–15%- os érintettsége, és az intenzív osztályon kezeltek esetében az 50%-ot meghaladó előfordulás. Az elmúlt évtizedekben az esetek gyakoriságának szignifikáns emel­kedése figyelhető meg. A szindróma nem csupán a kórházi fekvőbeteg-ellátásnál kí­ván nagy odafigyelést, annak megelőzése és felismerése kiemelkedő jelentőségű az alapellátásban, a járóbeteg-szakellátásban, és ne felejtkezzünk el az ápolást végző in­tézményekről sem.

A krónikus endokrin betegséggel élő gyermekek felnőttgondozásba tör­ténő átadása nemzetközi szinten sem optimális. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben sorra jelennek meg az erre vonatkozó nemzetközi ajánlások, továbbra is váratnak magukra az egységes hazai protokollok, nincsenek tranzíciós szakrendelések sem, ezért a gyermekek felnőttgondozásba tör­ténő átadása jobbára az endokrinológusok interperszonális kapcsolatán alapul. A cikk ennek vonatkozásait elemzi, a teljesség igénye nélkül.

A tranzíció olyan komplex folyamat, mely során a betegek a gyermekellátásból a felnőttellátó rendszerbe kerülnek át. Az átadási folyamatnak ki kell terjednie a fiatalok orvosi, pszichoszociális és edukációs igényeire is. A szülői gondos­kodásnak pedig át kell adnia a helyét a fiatal öngondoskodásának. Számos krónikus betegség esetén már rendelkezésre állnak tranzíciós modellek, bár a tranzíciós folyamat sokszor nem egységes a különböző centrumok között.

Az elmúlt évtizedekben a gyermekkorban kialakuló krónikus emésztő­rendszeri betegségek száma nagymértékben növekedett, továbbá ezen betegek már egyre fiatalabb életkorban diagnosztizálásra kerülnek. Így folyamatosan növekszik az igény olyan tranzíciós programok létrehozására, melyek segítségével a betegek elsajátíthatnak minden olyan ismeretet és képességet, melyre a későbbiekben szükségük lesz ahhoz, hogy az önálló­ságra épülő felnőttgondozásban is megfelelő módon kézben tudják tartani a betegségüket, elősegítve ezzel a lehető legmagasabb fokú betegségkont­rollt és életminőség elérését.

A gyermekkorban vesetranszplantáción átesett betegek egész életük során nefrológiai gondozásra szorulnak a vesegraft egészségének megőrzése, illetve a szövődmények szűrése és kezelése érdekében. A felnőtt nefrológiai gondozásba való átvétel a pszichológiai fejlődés szempontjából kritikus életkorban zajlik, ami a rejekció előfordulásának megnövekedésével jár. Fontos tehát, hogy ezt az időszakot a felnőtt- és gyermekellátók együttmű­ködésével olyan komplex, több lépcsőből álló gondozási program segítse, amely kitér mind az alapbetegség, mind a transzplantált vese kezelésére, illetve a pszichés támogatásra.

Az asztmás kamaszok egyedi kihívásokkal néznek szembe, amelyeket tovább súlyosbít a testkép, az önazonosság megteremtése, a kortárs el­fogadás iránti igény és a kockázatvállaló magatartás. A serdülő fejlődési stádiumának megértése segíthet az asztma kockázati tényezőinek és az átvezető felnőttellátásba irányítás koordinációjában.

Az asztmás serdülők támogatásra szorulnak, az életkorukkal és betegsé­gükkel kapcsolatos kihívások miatt. Specifikus képzést, készséget igényel­nek, hogy magabiztos önmenedzselésre legyenek képesek asztmájukkal kapcsolatban. Az EAACI készített egy olyan klinikai gyakorlati útmutatót, amely segíti a serdülőkori helyzetből és a felnőtt központú ellátásra való felkészülésből eredő igények megvalósulását a betegek, szüleik és az egész­ségügyi ellátók részéről.

Az 1-es típusú diabetesben (T1DM) szenvedő serdülők mintegy 40%-a kiesik a szakellátásból, amikor eljön a gyermekorvosi ellátásból való továbblépés ideje. Ezért ebben az időszakban gyakran romlik a glykaemiás kontroll és nő a diabetes következtében kialakuló betegségek, szervkárosodások kockázata. A gyermekgyógyászati és a belgyógyászati diabetológia közötti váltást szabályozó programok Németországban még nem terjedtek el széles körben. A gyermekdiabetológiában már polgárjogot nyert korszerű tech­nológiák a felnőtt cukorbetegek ellátásában sokkal kevésbé hozzáférhetők – ez a tény is nehezíti a felnőttkor küszöbére érkezett T1DM-betegek dolgát.