A Parkinson-betegség (PD, Parkinson’s disease) érinti az akaratlagos mozgásokat és az autonóm működéseket, beleértve a nyelést is. A diszfágia fatális tünet lehet Parkinson-betegségben, csakúgy, mint az egyéb neurodegeneratív kórképekben, mivel gyakran vezet aspirációhoz, fulladáshoz vagy aspirációs pneumóniához. Az antiparkinson gyógyszerek hatása a nyelészavarra vitatott, de néhány tanulmány azt mutatja, hogy az apomorfin, mint dopaminagonista csökkenti a nyelészavart egyes Parkinson-betegekben. Ez a hatóanyag javítja a garat működését a táplálék garatban való áthaladásához szükséges időtartam (PTD, pharyngeal transit duration) mérése alapján. Az apomorfin alkalmazható nyelészavarral küzdő betegnél is, mivel szubkután injekció formájában adható, de ugyanakkor invazív beavatkozást jelent, vagy ismételt szúrás, vagy folyamatos adagolást biztosító pumpa beültetésével.

A Parkinson-kór a második leggyakoribb neurodegeneratív megbetegedés az Alzheimer-kór után. Terápiája a dopamin folyamatos fiziológiás felszabadulását utánzó helyettesítő kezeléssel történik, ezért a terápiás adherencia, az előírt dozírozás és gyógyszerbevételi időpontok betartása alapvető fontosságú. A nem elégséges adherencia következtében romlik a terápiás válasz és a beteg, valamint gondozója életminősége, továbbá növekednek az egészségügyi költségek. Mivel a Parkinsonkór progresszív betegség, és a tünetek enyhítése érdekében élethosszig tartó kezelést igényel, különösen fontos azon faktorok megállapítása, amik előre jelezhetik a különböző módszertanú tanulmányok által 10 és 67% közöttinek talált elégtelen terápiás együttműködést, illetve azon beavatkozási lehetőségek megtalálása, amelyek bizonyítottan növelik az adherenciát.

Az elmúlt évtizedben alapvető mértékben megnőtt a gasztrointesztinális (GI) diszfunkció Parkinson-kórban játszott szerepével kapcsolatos tudásunk. A GI rendszer zavarai egyrészt a betegség tüneteiként jelentkezhetnek, másrészt részt vehetnek a Parkinson-kór patogenezisében, harmadrészt befolyásolhatják az antiparkinson szerek felszívódását. A Parkinson-kóros betegek GI diszfunkciójának diagnosztizálása és evidencia alapú kezelése ezért igen fontos, és megfelelő módszereinek kifejlesztése a jövőben további alapvető kutatásokat igényel.

A Parkinson-kór (PD) mozgással nem kapcsolatos (nem motoros) tünetei, amilyen a REM magatartászavar (REM sleep behavior disorder, RBD), a depresszió vagy a székrekedés, megelőzhetik a betegségre leginkább jellemző motoros tünetek jelentkezését. Abbott és munkatársai 2001-ben, a Neurologyban megjelent témafelvetése óta számos prospektív vizsgálat elemezte a székrekedés és a PD kapcsolatát. Nemrég egy metaanalízis fokozottnak találta a PD kockázatát (esélyhányados: 2,28) a székrekedéssel élők körében, és a kockázat 10 éves követés után is fokozott maradt (esélyhányados: 2,12). 

A kardiovaszkuláris (CV) kockázati tényezők és a Parkinson-betegség összefüggéseit feltárni kívánó eddigi vizsgálatok ellentmondó eredményeket hoztak. Két prospektív vizsgálat (2006-ban, illetve 2008-ban) a magas vérnyomást, a hiperkoleszterinémiát és a magas testtömegindexet (BMI) írta le a Parkinson-betegség kockázati tényezőjeként. Egy 2006-os holland publikáció viszont a Parkinson-betegség csökkent kockázatával hozta összefüggésbe a hiperkoleszterinémiát. 

A PD-betegek sokkal gyakrabban és esetenként hosszabb időre szorulnak kórházi ápolásra, mint az átlagos betegpopuláció tagjai.