Az immunonkológiai kezelések megjelenése a különféle daganatokban, illetve a mikroszatellita-instabilitás (MSI) és mismatch repair deficiencia (dMMR) tumoragnosztikus pozitív prediktív markerként történő használata egyre nagyobb számú ilyen vizsgálat elvégzését hozta magával, így lehetőség nyílt arra, hogy ezen génhibák gyakoriságát megállapítsuk a különféle daganatokban intézetünk anyagában. Vastagbél- és gyomorrákok esetében a nemzetközi incidenciához közeli adatokat kapunk, és nálunk is leggyakoribbak a méhtestrákokban. Feltűnt azonban, hogy az immunhisztokémiai módszerrel történő dMMR-meghatározás a mikroszatellita-instabilitás PCR-módszerrel elvégzett meghatározásához képest magasabb arányokat jelez. A nagyszámú, párhuzamosan végzett vizsgálat elemzése azt mutatta, hogy a mikroszatellita-instabilitás immunhisztokémiai alapú predikciója viszonylag alacsony gyakorisággal igazolódik PCR-módszerrel végzett vizsgálattal, ezért a terápiás döntések súlyának figyelembevételével javaslatot teszünk arra, hogy az ún. négymarkeres immunhisztokémiai gyanú esetén az ötmarkeres PCR-vizsgálat is elkészüljön.

A prosztatatumorok genetikai vizsgálata a közelmúltban bekerült a mindennapi klinikai rutinvizsgálatok közé. Ez elsősorban az új, BRCA1/2 (és más hibajavító gének) eltérései esetén hatékony PARP-gátló szerek bevezetésének köszönhető. Ezzel párhuzamosan egyre több célzott kezelés lesz elérhető a prosztatadaganatok egyes genetikailag meghatározott alcsoportjaiban. Így a prosztatadaganatos betegek kezelésének megválasztása során minden bizonnyal egyre több gén vizsgálata válik szükségessé, ami az adott daganat biológiai sajátosságait is figyelembe vevő, ezért várhatóan hatékonyabb kezelési szekvenciák alkalmazását teszi majd lehetővé. A terápiaválasztás céljából elvégzett vizsgálatok eredményeképpen felfedezett mutációk egy része örökletes, ezért az ilyen esetekben normál szövetből történő kimutatásra ún. csírasejtes vizsgálat is szükséges, amelynek elvégzése csak genetikai tanácsadás keretében engedélyezett. Ezzel az uroonkológiai betegellátás során egyszerre többféle, ezen a területen még újdonságnak számító képzettséggel rendelkező szakember (molekuláris patológus, bioinformatikus, biológus és klinikai genetikus) együttműködésére van szükség, ám a molekuláris lelet kiadása továbbra is molekuláris genetikai diagnosztikai szakvizsgához kötött. Jelen összefoglaló közleményünkkel áttekintést nyújtunk a molekuláris vizsgálatok által a prosztatadaganatos betegek számára elérhető célzott kezelésekről, és a genetikai vizsgálatok családi vonatkozásairól.

A daganatos megbetegedések ismerten fokozzák a trombózishajlamot – mind a vénás, mind az artériás oldalon –, így ez fontos tényező az onkológiai betegek ellátásában. A malignus megbetegedés önmagában független rizikófaktor a vénás tromboembólia (VTE) kialakulására nézve. A malignus betegség mellett jelentkező tromboembóliás szövődmények rontják a prognózist és a túlélést, jelentős morbiditással és mortalitással járnak. A VTE a betegség progressziója után a második leggyakoribb halálok a daganatos megbetegedések között. A daganatok egyik jellemzője a hiperkoagulabilitás, amely mellett a daganatos betegekben a vénás pangás és az endotél sérülése is gyakrabban fennáll, elősegítve a fokozott alvadást. A daganatasszociált trombózis (cancer-associated thrombosis) kezelése gyakran komplex, ezért fontos beazonosítani azokat a betegeket, akiknek előnyük származik a primer tromboprofilaxisból. A daganatasszociált trombózis igen jelentős szövődmény a mindennapi onkológiában. Munkánkban röviden összefoglaltuk az előfordulás gyakoriságát és jellemzőit, a háttérben álló mechanizmusokat, a rizikófaktorokat, klinikai megjelenést, laboratóriumi diagnosztikát, valamint a megelőzés és kezelés lehetőségeit.

A gyógyszeres onkológiai terápiák és az azok optimalizálását, monitorozását szolgáló képalkotó és laboratóriumi vizsgálati képességek nagy fejlődésen mentek keresztül, ugyanakkor e gyógyszerek terápiás gyógyszerszint-monitorozással (TDM) támogatott alkalmazása – kevés kivételtől eltekintve – várat magára. Az onkológiai gyógyszerszint-monitorozás betegellátásba integrálásának fő korlátja, hogy megvalósításához beruházásigényes eszközparkot működtető, magas szinten képzett, sokoldalú és tapasztalt csapattal rendelkező, dedikált centrumlaboratóriumokra lenne szükség. Az egyéb gyógyszerelési területeken megszokott mélyponti terápiás tartományok számos onkológiai gyógyszer esetében nem alkalmazhatók; a mérési eredmények klinikai döntéshozatalhoz történő feldolgozása gyógyszerészeti és bioinformatikai szakértelmet igényel. Célunk annak bemutatása, hogy a gyógyszerszint-monitorozás az onkológiai gyógyszerek esetében milyen gyógyszerkinetikai-gyógyszerdinamikai megfontolások mentén támogathatja a gyógyítást.

Magyarországon és az egész világon jelentősen emelkedik a daganatos megbetegedések száma. A morbiditás és a mortalitás szempontjából egyaránt a vezető okok közé tartoznak. Az utóbbi években a személyre szabott kezelési módok, a célzott terápiák megjelenése jelentős előrelépést hozott a daganatos betegségek kezelésében. A célzott terápiák alapját a betegek daganatszövetéből nyert genetikai eltérések meghatározása képezi. Ugyanakkor a szöveti vagy citológiai mintavétel számos nehézséggel járhat, amelyek kiküszöbölésére a noninvazív eljárások, mint például a folyadékbiopsziás vizsgálatok jó alternatívát jelenthetnek. A folyadékbiopsziás mintákból, a keringő tumorsejtekből nyerhető nukleinsavakból vagy a plazmában jelen lévő szabad keringő tumor-DNS-ből, -RNS-ből kimutathatók ugyanazok a genetikai eltérések, amelyeket a daganatok is tartalmaznak, illetve mennyiségi meghatározásuk alkalmas a terápia követésére, prognózisbecslésre. Összefoglalónkban ismertetjük a folyadékbiopsziás minták vizsgálatának előnyeit és nehézségeit, illetve alkalmazásuk lehetőségeit a mindennapi klinikai gyakorlatban szolid tumorok esetén.

A daganatos megbetegedések a kardio- és cerebrovaszkuláris kórképek mellett jelenleg is vezető haláloknak számítanak, incidenciájuk évről évre tovább emelkedik. A malignus betegségek korai felismerése, majd a komplex kezelés utáni szoros nyomon követése elengedhetetlen a betegek túlélése érdekében. Ebben a különböző radiológiai vizsgálatok mellett szerepük van bizonyos rutin labordiagnosztikai teszteknek, nevezetesen a tumormarkereknek. Ezeket a döntően fehérjetermészetű mediátorokat a tumorsejtek termelik és szekretálják, vagy tágabb értelemben a tumor kialakulására válaszul maga a szervezet expresszálja kóros mennyiségben. A tumormarkerek mérése döntően szérummintából történik, de egy korai, lokális folyamat érzékenyebb detektálása érdekében egyéb testfolyadékokból, például peritoneális folyadékból, likvorból vagy pleurális folyadékgyülemből is történhet. Mivel egy tumormarker szérumkoncentrációját számos nem malignus körülmény is befolyásolhatja, az eredmények helyes interpretálásához a vizsgált személy teljes klinikai státuszát figyelembe kell venni. Jelen összefoglaló közleményünkben a teljesség igénye nélkül néhány fontos aspektusát gyűjtöttük össze a legismertebb tumormarkereknek.

Az immunonkológiai kezelések számos daganatos betegség esetében forradalmasították a terápiás lehetőségeket. Az elmúlt évtizedek kutatási eredményeinek viszonylag gyors klinikai transzlációja lehetővé tette a mára széles körben elterjedt immunellenőrzőpont-gátló terápiákat. A daganatellenes immunitást moduláló citokinkezelések mellett komoly előrelépések történtek az adoptív sejtes terápiákban is, különös tekintettel a tumort infiltráló limfociták (TIL) expanzióját és visszajuttatását biztosító lehetőségekre. A genetikailag módosított T-sejtek terápiás vizsgálata a hematológiai malignitások esetében előrehaladottabb, ugyanakkor több vizsgálat irányul alkalmazhatóságára szolid tumorok esetében is. A tumorellenes immunválaszt meghatározó neoantigének jelenléte izgalmas lehetőséget biztosíthat a velük történő vakcinálásra, ami a daganatellenes immunitás potencírozásával járulhat hozzá a terápia optimalizálásához. Jelen összefoglalónkban a teljesség igénye nélkül igyekszünk bemutatni az immunonkológiai kezelések sokféleségét mind a jelenleg alkalmazott, mind a kutatásokban vizsgált lehetőségekre kitérve.

Paraneoplasztikus szindróma alatt azt értjük, ha a daganattal összefüggő klinikai tüneteket nem a daganat mérete, inváziója vagy áttétképzése, hanem a daganat által termelt szolubilis mediátor vagy az általa indukált immunreakció váltja ki. Az összes malignus daganat kb. 8%-ában fordulnak elő paraneoplasztikus szindrómák. A hormonok által okozott paraneoplasztikus szindrómákat paraneoplasztikus endokrin szindrómáknak nevezzük. Ebben a rövid összefoglalóban a legfontosabb paraneoplasztikus endokrin szindrómák fő klinikai és laboratóriumi jellemzőit ismertetem, így a malignus daganathoz társuló humorális hiperkalcémiát, az ADH-túltermelés- szindrómát (SIADH), az ektópiás ACTH-szindrómát, valamint a kifejezetten ritka kórképek közül a paraneoplasztikus hipoglikémiát és a tumor indukálta oszteomaláciát.