A vashiány már az anaemia kialakulása előtt klinikai tüneteket okozhat, ezért felismerése nem alapulhat kizárólag a teljes vérkép értékelésén. Gyul­ladásmentes állapotban a ferritin a vasraktárak legfontosabb rutinszerű markere, míg gyulladás és krónikus betegség esetén értékelését CRP-vel és transzferrinszaturációval szükséges kiegészíteni. Az igazolt vashiány hátterében álló vérvesztés, elégtelen bevitel, felszívódási zavar vagy fo­kozott szükséglet tisztázása alapvető feladat. Az első vonalbeli terápia az orális vaspótlás, amelynek adagolását a hepcidin szabályozó szerepe, a tolerálhatóság és az adherencia figyelembevételével célszerű megválasz­tani. A terápiás válasz rendszeres laboratóriumi és klinikai monitorozást, a vasraktárak feltöltését és a kiváltó ok kezelését igényli.

 A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

A krónikus vesebetegség világszerte növekvő népegészségügyi prob­léma, amely a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás meghatározó kórokai közé tartozik. Az elmúlt években a nefrológia az egyik legdina­mikusabban fejlődő belgyógyászati szakterületté vált. A közlemény célja a nefrológia legfontosabb aktuális eredményeinek áttekintése, különös tekintettel a gyakorló szakorvosok és háziorvosok számára releváns klinikai következményekre.

A renovascularis megbetegedések a veseartériák szűkülete miatt ront­ják a vese vérellátását, ami magas vérnyomást és vesefunkció-romlást okozhat. A háttérben leggyakrabban atherosclerosis (ARAS), ritkábban fibromuscularis dysplasia (FMD) áll. A korszerű diagnosztika nemcsak az anatómiai szűkület kimutatására, hanem annak hemodinamikai jelentősé­gére épül. A vizsgálatok alapján stabil ARAS esetén a rutinszerű sztentelés nem nyújt előnyt az intenzív gyógyszeres kezeléssel szemben. Az invazív revaszkularizáció kizárólag szignifikáns szűkület és magas kockázatú tü­netek – például rezisztens hipertónia vagy flash tüdőödéma – együttes jelenlétekor indokolt.

A coeliakia jelenleg egyetlen elfogadott kezelési módja a gluténmentes diéta. A gluténmentes diéta megszorító jellege, szociális terhe, magas ára miatt azonban a betegek részéről sürgető igény van a diétát helyettesítő gyógyszeres terápiára, illetve hogy lehetővé váljon számukra kis mennyisé­gű glutén fogyasztása anélkül, hogy károsodástól kelljen tartaniuk. Fontos szempont az is, hogy a betegek egy részénél még szigorú diéta mellett sem következik be a nyálkahártya teljes gyógyulása, ami a panaszok fenn­maradásához, szövődmények kialakulásához vezethet. Mindezek az okok vezettek az elmúlt évek intenzív gyógyszerfejlesztéséhez, amit a coeliakia patomechanizmusának egyre részletesebb megismerése tesz lehetővé.

A rosacea krónikus, relapszusokkal járó gyulladásos bőrbetegség, amely világszerte a felnőtt népesség mintegy 5,46%-át érinti. Bár a szisztémás te­rápiás módozatok fontos szerepet játszanak a súlyos esetekben, az enyhe és közepesen súlyos kórformák ellátásának alappillérei a lokálisan alkalmazott (topikális) készítmények. Jelen szisztematikus áttekintés 21 randomizált, kontrollált vizsgálat kvantitatív elemzése során hat hatóanyag (ivermektin, minociklin, azelainsav, metronidazol, brimonidin és oximetazolin) haté­konyságát értékelte. A bevont vizsgálatok alapján az ivermektin hatéko­nyabbnak bizonyult az azelainsavnál és a metronidazolnál, a minociklin pedig szintén eredményesen csökkentette a rosacea tüneteit. A brimonidin és az oximetazolin a perzisztens faciális erythema mérséklésében mutatott szignifikáns hatást. Az eredmények értelmezése során ugyanakkor figye­lembe kell venni a vizsgálatok heterogenitását és a közvetlen hatóanyag-összehasonlítások korlátozott számát.

A közepesen súlyos ischaemiás stroke kezelésében statisztikailag szignifikáns előnyt mutatott a korán megkezdett orális, kettős vérlemezkeaggregáció-gátló terápia, és a biztonságossági kockázat sem nőtt jelentősen. A TAPIS vizsgálat kétségtelenül kedvező eredményeinek általánosíthatósá­gát azonban korlátozza, hogy kizárólag kínai betegeken végezték, illetve súlyos esetekben még nem értékelték a kezelést.

Az atópiás dermatitis (AD) – közismert nevén atópiás ekcéma – már csecsemő- és kisgyermekkorban is jelentős betegségteher. A közepesen súlyos vagy súlyos formában a gyulladt bőr, a kifejezett viszketés, a vakarózás, a következményes alvászavar a gyermek mindennapjait és a család életmi­nőségét is kedvezőtlenül befolyásolhatja. Különösen fontos kérdés azoknak a gyermekeknek a kezelése, akiknél a lokális terápia önmagában nem biz­tosít megfelelő kontrollt. A referált vizsgálat célja annak tanulmányozása volt, hogy a 6 hónapos és 5 éves kor közötti, közepesen súlyos vagy súlyos AD-ben szenvedő gyermekek esetén a dupilumab hatásosságát és biztonsá­gosságát befolyásolja-e, ha a gyermekeknek egyéb 2-es típusú gyulladásos betegsége (pl. asthma bronchiale, rhinitis allergica, ételallergia) is van.

Tubulointersticiális nephritis során leukociták szűrik be a vese intersticiumát, gyulladást és tubuláris károsodást okozva. Etiológiája sokszínű: gyógyszer, fertőzések, genetikai, szisztémás gyulladásos betegségek. Gyakran előfor­dul a kevés klinikai tünettel járó akut vesekárosodás is.

Az akut vesekárosodás gyakori és összetett klinikai állapot, amely többféle kiváltó tényező következményeként alakul ki, és az akut vesebetegségek spektrumába tartozik. Rövid távon fokozott mortalitással, szövődményekkel és hosszabb kórházi tartózkodással jár, míg hosszú távon krónikus vese­betegséghez és kardiovaszkuláris kockázathoz vezethet. Az akut tubuláris nekrózis ennek egyik leggyakoribb formája, amelyet elsősorban ischaemiás és nefrotoxikus hatások idéznek elő, gyakran kombinált módon. A diagnózis főként klinikai alapú, a kezelés pedig elsősorban szupportív jellegű, a kivál­tó ok megszüntetésére és a szövődmények ellátására irányul. A személyre szabott terápiás megközelítések szerepe egyre hangsúlyosabb, azonban az optimális utánkövetés kérdése továbbra sem tisztázott.