A krónikus tüdőbetegségek ellátásának egyik legnagyobb kihívása, hogy a tünetek gyakran lassan, szinte észrevétlenül alakul­nak ki. A beteg fokozatosan alkalmazkodik a csökkenő terhelhetőséghez, a visszatérő köhögést vagy nehézlégzést pedig sokáig nem tekinti kivizsgálást igénylő panasznak. Mire orvoshoz fordul, a kóros folyamat már érdemben befolyásolhatja életminőségét és későbbi kilátásait. A korai felismerés ezért a tüdőgyógyászatban is elengedhetetlen, hogy a megfelelő ellátást időben kezdjük el. Szimpóziumunk közleményei ezt a felisme­réstől a diagnózison át a terápiás döntésig vezető folyamatot járják körül.

A heterogén betegségcsoportot alkotó intersticiális pneumóniák 2025-ös klasszifikációja a korábbihoz képest jelentős különbségeket fogalmazott meg. Az új klasszifikáció a radiológiai és szövettani mintázatokat veszi ala­pul, és kiterjed az ismert eredetű intersticiális tüdőbetegségekre is. A szö­vettani mintázatokon belül két nagy csoportot különít el, az intersticiális reakciótípusok és az alveolusokat kitöltő reakciótípusok csoportját. A jelen összefoglaló az új klasszifikációra építve ismerteti ezt a jelentős betegségcsoportot.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) világszerte jelentős morbiditási és mortalitási tényező. A diagnózishoz megfelelően elvégzett légzésfunkciós vizsgálat szükséges. A gyógyszeres kezelés alapja a hosszú hatású inha­lációs hörgtágítók használata, melyeket a betegek egy részénél inhalációs kortikoszteroiddal egészítünk ki.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség világszerte jelentős morbiditási és mortalitási tényező, gyakran együtt jár más betegségekkel, amelyek ront­hatják az alapbetegség tüneteit, a funkcionális teljesítményt és az életminő­séget, emellett növelhetik a kórházi kezelés kockázatát és a mortalitást is.

A súlyos asztmás betegek a teljes asztmás populáció kis hányadát, ám önmagában is heterogén csoportját alkotják, amelyet a legtöbb esetben multimorbiditás jellemez. A súlyos asztma társbetegségek hálózatában értékelendő, ami befolyásolhatja a terápiaválasztást is, hiszen a társbeteg­ségek egy részénél a súlyos asztma biológiai kezelései hatékonyak, mások viszont a gyakori vagy tartós szisztémás szteroidkezelés következménye­ként lépnek fel. A súlyos asztma megfelelő kezelésének sarokköve a társ­betegségek felismerése és adekvát ellátása, ami optimálisan a társszakmák együttműködésével valósulhat meg.

Szimpózium - Reumatológiai betegségek

 A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

A krónikus vesebetegség világszerte növekvő népegészségügyi prob­léma, amely a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás meghatározó kórokai közé tartozik. Az elmúlt években a nefrológia az egyik legdina­mikusabban fejlődő belgyógyászati szakterületté vált. A közlemény célja a nefrológia legfontosabb aktuális eredményeinek áttekintése, különös tekintettel a gyakorló szakorvosok és háziorvosok számára releváns klinikai következményekre.

A renovascularis megbetegedések a veseartériák szűkülete miatt ront­ják a vese vérellátását, ami magas vérnyomást és vesefunkció-romlást okozhat. A háttérben leggyakrabban atherosclerosis (ARAS), ritkábban fibromuscularis dysplasia (FMD) áll. A korszerű diagnosztika nemcsak az anatómiai szűkület kimutatására, hanem annak hemodinamikai jelentősé­gére épül. A vizsgálatok alapján stabil ARAS esetén a rutinszerű sztentelés nem nyújt előnyt az intenzív gyógyszeres kezeléssel szemben. Az invazív revaszkularizáció kizárólag szignifikáns szűkület és magas kockázatú tü­netek – például rezisztens hipertónia vagy flash tüdőödéma – együttes jelenlétekor indokolt.

Az akut vesekárosodás gyakori és összetett klinikai állapot, amely többféle kiváltó tényező következményeként alakul ki, és az akut vesebetegségek spektrumába tartozik. Rövid távon fokozott mortalitással, szövődményekkel és hosszabb kórházi tartózkodással jár, míg hosszú távon krónikus vese­betegséghez és kardiovaszkuláris kockázathoz vezethet. Az akut tubuláris nekrózis ennek egyik leggyakoribb formája, amelyet elsősorban ischaemiás és nefrotoxikus hatások idéznek elő, gyakran kombinált módon. A diagnózis főként klinikai alapú, a kezelés pedig elsősorban szupportív jellegű, a kivál­tó ok megszüntetésére és a szövődmények ellátására irányul. A személyre szabott terápiás megközelítések szerepe egyre hangsúlyosabb, azonban az optimális utánkövetés kérdése továbbra sem tisztázott.

Tubulointersticiális nephritis során leukociták szűrik be a vese intersticiumát, gyulladást és tubuláris károsodást okozva. Etiológiája sokszínű: gyógyszer, fertőzések, genetikai, szisztémás gyulladásos betegségek. Gyakran előfor­dul a kevés klinikai tünettel járó akut vesekárosodás is.

 A modern orvoslás talán legdinamikusabban fejlődő területe a biomarkerek kutatása és ezek klinikai alkal­mazása. A technológiai fejlődés mellett ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy egy laboratóriumi eltérés önmagában nem jelent diagnózist, betegséget, mivel a beteg klinikai és egyéb leleteivel együtt kell értékelnünk ezt. Egy biomarker igazi értékét, analitikai megbízhatóságát és kli­nikai validitását elsősorban az határozza meg, hogy használatával tudjuk-e javítani a klinikai döntéshozatalt és a beteg ellátá­sának eredményességét.

A biomarkerek – a fiziológiás élettani folyamatok, kóros állapotok vagy farmakológiai válaszok objektíven mérhető jellemzői – nélkülözhetetlen eszközzé váltak a modern medicinában. Az elmúlt öt évben a proteomika, a genomika, a folyadékalapú biopszia és a mesterséges intelligencia rohamos fejlődése alapvetően átalakította a biomarker vezérelte ellátás lehetőségeit: a betegségek korábbi diagnózisa, a pontosabb terápiás ellátás és a kezelések valós idejű monitorozása vált elérhetővé. Ez az összefoglaló a legfrissebb szakirodalmat szintetizálja, hogy áttekintést nyújtson a jelenleg a klinikai gyakorlatban használt biomarkerekről a főbb orvosi szakterületeken, bele­értve a gyulladásos megbetegedéseket, a szív- és érrendszeri betegségeket, az onkológiát, a neurológiát, valamint az anyagcsere-rendellenességeket.

Az immuno-inflammatorikus patogenezisű reumatológiai kórképekben jól ismert a jelentősen emelkedett kardiovaszkuláris mortalitás. Ez többszörö­sen összefüggő gyulladásos, lipid-, metabolikus és trombotikus folyamatok következménye, amely akcelerált ateroszklerózishoz, korai kardiovasz­kuláris öregedéshez vezet. Mindemellett az aktív alapbetegség gyakran kardiovaszkuláris manifesztáció formájában jelenik meg, szintén növelve a szív- és érrendszeri morbiditást és mortalitást. A hatásos megelőzés és kezelés szempontjából létfontosságú ezen állapotok megfelelő diagnosz­tikája, melynek szerves részét képezik a biomarkerek. Cikkünk összegzi a különböző állapotokban jelenleg és provizórikusan alkalmazható kardiovaszkuláris biomarkerek diagnosztikus és prognosztikus értékét, ráirányít­va a figyelmet a diagnosztika csapdáira is.

A kardiovaszkuláris és a pulmonológiai betegségek közötti kapcsolat komp­lex és több szinten érvényesülő kölcsönhatásokon alapul. A szisztémás gyulladás, az oxidatív stressz, a hypoxia és az endotéldiszfunkció közös patofiziológiai tengelyt alkotnak, mindkét szervrendszer károsodásához hozzájárulva.1 A biomarkerek alkalmazása lehetővé teszi ezen folyama­tok kvantitatív értékelését, ezáltal javítva a diagnosztikai pontosságot, a rizikóstratifikációt, és segítve a terápiás döntéshozatalt. Jelen közlemény célja a kardiopulmonológiai biomarkerek részletes, integrált áttekintése, beleértve a klasszikus és új molekuláris markereket, valamint azok klinikai jelentőségét és jövőbeli perspektíváit.

Az utóbbi évtized orvosi gyakorlatá­ban az egyik jelentős előrelépés az atópiás dermatitis, krónikus rhinosinusitis és asthma bronchiale kezelésében alkal­mazható új, hatékony terápiák bevezeté­se. Megfelelő orvosi gondossággal ezek a betegségek korábban is kezelhetők voltak, azonban a terápiás hatékonyság nem bizonyult elég jónak, ugyanakkor az alkalmazott kezelések jelentős mellékhatá­sokkal jártak. E betegségek jellemzően az immunrendszer Th2-es típusú fokozott – és bizonyos fokig szükségtelen – aktivitásá­hoz kötődnek.

Az obezitás prevalenciájának fokozódása az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékű betegségterhet jelent. Az elhízással kapcsolatos mor­biditás és mortalitás kiemelt fontosságú a különböző kardiovaszkuláris betegségekkel összefüggésben. A folyamatosan bővülő kórélettani szak­tudás és terápiás lehetőségek ismerete meghatározó a hatékony megelőzés és kezelés szempontjából.

Az obezitás krónikus, progresszív, visszatérő, de kezelhető komplex beteg­ség, amely a testzsír kóros mértékű felszaporodásával és diszfunkciójával jár. A diszfunkcionális zsírszövetben kialakuló enyhe, krónikus gyulladás metabolikus, kardiovaszkuláris, biomechanikai és pszichoszociális követ­kezményei jelentősek. Fontos, hogy ma már nemcsak a testtömegindex, hanem a testösszetétel, a zsigeri elhízás mértéke, a társuló betegségek, a szövődmények és a funkcionális állapot is értékelendő a terápiás stratégia megválasztásához. Jelen közlemény áttekinti az obezitás epidemiológiáját, patofiziológiáját, annak elsősorban endokrin és genetikai okait, az obezitás legfontosabb endokrinológiai következményeit, valamint a jelenleg rendel­kezésre álló kezelési lehetőségeket.

A krónikus rhinosinusitis (CRS) a felső légutak gyakori, heterogén gyul­ladásos betegsége, amely az orr és az orrmelléküregek nyálkahártyájá­nak legalább 12 héten át fennálló gyulladásával jellemezhető. A CRS patomechanizmusának mélyebb megismerése lehetővé tette a célzott biológiai terápiák kifejlesztését. Ezek alkalmazásának fel­tételeit nemzetközi és hazai irányelvek határozzák meg.

Az asztma az egyik leggyakoribb krónikus betegség, melynek számos al­csoportja van. A háttérfolyamatok szempontjából a 2-es típusú gyulladás (T2) előfordulása a leggyakoribb, amely jellemző fenotípusokban jelenik meg. A háttérfolyamatok jobb megismerése lehetővé tette a célzott kezelési lehetőségek előretörését, megváltoztatva az asztma kezelésével kapcso­latos célkitűzéseinket.

Az atópiás dermatitisz az egyik leggyakoribb, és az életminőséget erősen befolyásoló bőrbetegség, amley alapvetően a bőr szerkezeti eltérésének és az immun­rendszer bőrhöz köthető túlműködésének a zavara. A betegség hátterében meghúzódó folyamatok jobb megismerése az utóbbi évek, évtizedek során új, hatékonyabb terápiák bevezetését eredményezte.

A manifeszt hipertireózis fokozza a pitvarremegés előfordulásának koc­kázatát. Új keletű pitvarfibrilláció felismerésekor a pajzsmirigyfunkció ellenőrizendő. Jelen közlemény célja röviden összefoglalni a szubklinikai pajzsmirigy-túlműködés és a pitvarremegés kapcsolatát. A szubklinikai hipertireózis is fokozza a pitvarfibrilláció kockázatát, a túlműködés meg­szüntetése csökkenti a kockázatot, és az esetek nagy részében a már meglé­vő pitvarremegés spontán megszűnéséhez vezet. Az aritmiára nézve magas kockázatú pácienseknél javasolt a szubklinikai hipertireózis kezelése.

A pitvarfibrilláló betegek tartós antikoaguláns kezelésére K-vitamin-antagonistákat vagy direkt orális antikoaguláns készítményeket (DOAC) alkalmazhatunk. Jelen összefoglalóban e gyógyszerek használatát mutatjuk be krónikus vesebetegek esetében.

A közelmúltban számos nemzetközi és hazai ajánlás jelent meg a hiper­tóniával kapcsolatban. Az amerikai ajánlás 130/80 Hgmm-nél határozza meg a hipertónia küszöbét, míg az európai irányelvek továbbra is a 140/90 Hgmm-t tekintik határértéknek. Eltér a határérték alatti besorolás és a diagnózis megerősítésének módja (rendelőn kívüli mérés preferálása), a célvérnyomások meghatározása, a béta-blokkolók helye az első vonalbeli terápiában, továbbá a kombinációs stratégia felépítése. Jelen dolgozat ezeket az eltéréseket tárgyalja.

A direkt orális antikoagulánsok (DOAC-ok) alkalmazásakor előforduló vér­zéses komplikációk a legsúlyosabb mellékhatások közé tartoznak. A vér­zések számának minimalizálását segíti a helyes indikáció, a rizikótényezők dinamikus újraértékelése score-rendszerek segítségével.
>további ajánlatok

books.medicalonline

 
Tovább a bolthoz