Az akut vesekárosodás népegészség­ügyi jelentőségének egyik mutatója a kórházi felvételt igénylő betegek 10–15%- os érintettsége, és az intenzív osztályon kezeltek esetében az 50%-ot meghaladó előfordulás. Az elmúlt évtizedekben az esetek gyakoriságának szignifikáns emel­kedése figyelhető meg. A szindróma nem csupán a kórházi fekvőbeteg-ellátásnál kí­ván nagy odafigyelést, annak megelőzése és felismerése kiemelkedő jelentőségű az alapellátásban, a járóbeteg-szakellátásban, és ne felejtkezzünk el az ápolást végző in­tézményekről sem.

Az akut vesekárosodás (AVK) évente hozzávetőleg 13,3 millió embert érint, így világszerte ez a betegség az egészségügyi rendszereket terhelő egyik legnagyobb kihívás. Célzott oki terápia nem áll rendelkezésre, mivel a kór­kép gyakran multifaktoriális eredetű, és összetett patofiziológiai folyama­tok állnak a hátterében. A jelenlegi vizsgálatok a betegség progressziójára fókuszálnak, és már mutatkozik remény, hogy a közeljövőben célzott ke­zelési módszerek is elérhetővé válnak.

Az akut vesekárosodás jelentős mértékben hozzájárul a kórházi betegek morbiditásához és mortalitásához, és az egyik leggyakoribb szövődmény az intenzív osztályon. A cikk áttekintést ad a veszélyeztetett betegek azo­nosításához szükséges kockázati pontszámokról, valamint az akut ve­sekárosodás kialakulásának és progressziójának megelőzésére javasolt intézkedéscsomagokról.

Szimpózium - Diabetológia

„Gyermekéveid már elmúltak. Eddig csak azok körében éltél, kik a te boldogságodat saját boldogságuk egyik fő-részének tekin­tették. Szeretet ápolt s vezetett minden lépteiden. Ártatlan örömeid között nem ismerted az aggodalmat s az élet gondjait. De most már kilépsz a világba az emberek közé, kik saját érdekeiket a te boldogságodnak föl nem áldozzák. Kevesebb szeretettel, több szigor­ral s gyakran kíméletlenül ítélik meg tetteidet és legfeljebb cserébe adnak örömet örömért, szeretetet szeretetért s még jó szerencse lesz, ha e cserében is meg nem csalnak. Az élet gondjai maholnap saját erődet s belátáso­dat is igénybe veszik.” Így ír Deák Ferenc a felnőtté válásról.

A krónikus endokrin betegséggel élő gyermekek felnőttgondozásba tör­ténő átadása nemzetközi szinten sem optimális. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben sorra jelennek meg az erre vonatkozó nemzetközi ajánlások, továbbra is váratnak magukra az egységes hazai protokollok, nincsenek tranzíciós szakrendelések sem, ezért a gyermekek felnőttgondozásba tör­ténő átadása jobbára az endokrinológusok interperszonális kapcsolatán alapul. A cikk ennek vonatkozásait elemzi, a teljesség igénye nélkül.

A tranzíció olyan komplex folyamat, mely során a betegek a gyermekellátásból a felnőttellátó rendszerbe kerülnek át. Az átadási folyamatnak ki kell terjednie a fiatalok orvosi, pszichoszociális és edukációs igényeire is. A szülői gondos­kodásnak pedig át kell adnia a helyét a fiatal öngondoskodásának. Számos krónikus betegség esetén már rendelkezésre állnak tranzíciós modellek, bár a tranzíciós folyamat sokszor nem egységes a különböző centrumok között.

Ismét szülészeti szimpóziumot szervezett az Orvostovábbképző Szemle szerkesztősége, melyben szakított azzal a hagyo­mánnyal, hogy a szülészet aktuális kérdé­seinek boncolgatása az úgynevezett nagy terhességi kórképek – a koraszülés, a méhen belüli növekedés lemaradása, a terhességi magas vérnyomás spektrum és a terhességi cukorbetegség – új eredményeinek ismerte­tésére szorítkozik. Helyette olyan gyakorlati kérdések elemzésére vállalkozott, melyek gyakoriságuknál fogva (láz- és fájdalom­csillapítás a terhességben) vagy az utóbbi időben megszaporodó kihívások miatt (antipszichotikumok alkalmazása a váran­dósságban) tartanak igényt a társszakmák érdeklődésére, vagy éppen csak a napjaink­ra megteremtett diagnosztikus lehetőségek következtében szinte új kórképnek számító betegség (terhességi cholestasis) megtár­gyalására nyújt lehetőséget.

Az elmúlt évtizedekben a gyermekkorban kialakuló krónikus emésztő­rendszeri betegségek száma nagymértékben növekedett, továbbá ezen betegek már egyre fiatalabb életkorban diagnosztizálásra kerülnek. Így folyamatosan növekszik az igény olyan tranzíciós programok létrehozására, melyek segítségével a betegek elsajátíthatnak minden olyan ismeretet és képességet, melyre a későbbiekben szükségük lesz ahhoz, hogy az önálló­ságra épülő felnőttgondozásban is megfelelő módon kézben tudják tartani a betegségüket, elősegítve ezzel a lehető legmagasabb fokú betegségkont­rollt és életminőség elérését.

A gyermekkorban vesetranszplantáción átesett betegek egész életük során nefrológiai gondozásra szorulnak a vesegraft egészségének megőrzése, illetve a szövődmények szűrése és kezelése érdekében. A felnőtt nefrológiai gondozásba való átvétel a pszichológiai fejlődés szempontjából kritikus életkorban zajlik, ami a rejekció előfordulásának megnövekedésével jár. Fontos tehát, hogy ezt az időszakot a felnőtt- és gyermekellátók együttmű­ködésével olyan komplex, több lépcsőből álló gondozási program segítse, amely kitér mind az alapbetegség, mind a transzplantált vese kezelésére, illetve a pszichés támogatásra.

Az asztmás kamaszok egyedi kihívásokkal néznek szembe, amelyeket tovább súlyosbít a testkép, az önazonosság megteremtése, a kortárs el­fogadás iránti igény és a kockázatvállaló magatartás. A serdülő fejlődési stádiumának megértése segíthet az asztma kockázati tényezőinek és az átvezető felnőttellátásba irányítás koordinációjában.

Rudolf Virchow kiterjedt, szisztemati­kus kutatásai alapján 1856-ban közöl­te elméletét, miszerint „minden esetben a vér többé-kevésbé kiterjedt rögöt képez a beillesztett [idegen] test köré... ...az [ide­gen test okozta] elzáródás következményei három csoportba oszthatóak, melyek az ér és környezetének irritációja, a vér alvadása és a véráram megszakadása.”1

Érdekesség, hogy ezzel lényegében a vérrögképződés következményének tartotta e három tényezőt és csak vénás stasisnak tulajdonított szerepet a de novo thrombus-képződésben.2 

Az asztmás serdülők támogatásra szorulnak, az életkorukkal és betegsé­gükkel kapcsolatos kihívások miatt. Specifikus képzést, készséget igényel­nek, hogy magabiztos önmenedzselésre legyenek képesek asztmájukkal kapcsolatban. Az EAACI készített egy olyan klinikai gyakorlati útmutatót, amely segíti a serdülőkori helyzetből és a felnőtt központú ellátásra való felkészülésből eredő igények megvalósulását a betegek, szüleik és az egész­ségügyi ellátók részéről.

Az 1-es típusú diabetesben (T1DM) szenvedő serdülők mintegy 40%-a kiesik a szakellátásból, amikor eljön a gyermekorvosi ellátásból való továbblépés ideje. Ezért ebben az időszakban gyakran romlik a glykaemiás kontroll és nő a diabetes következtében kialakuló betegségek, szervkárosodások kockázata. A gyermekgyógyászati és a belgyógyászati diabetológia közötti váltást szabályozó programok Németországban még nem terjedtek el széles körben. A gyermekdiabetológiában már polgárjogot nyert korszerű tech­nológiák a felnőtt cukorbetegek ellátásában sokkal kevésbé hozzáférhetők – ez a tény is nehezíti a felnőttkor küszöbére érkezett T1DM-betegek dolgát.

A szívhibával született felnőttek (SzSzF) szervezett és körültekintő szakel­látást igényelnek, de a kardiológiai szakellátó hálózat nincs megfelelően felkészítve ennek az igénynek a kielégítésére. Az ilyen betegek ellátása leg­nagyobb részben a háziorvosokra és a veleszületett vitiumok terén speciális képzettséggel nem rendelkező kardiológusokra hárul. Az optimális hosszú távú beteggondozáshoz rendszeres találkozásokra és interdiszciplináris konzultációs lehetőségekre van szükség.

A serdülőkor és a fiatal felnőtt kor kritikus időszak a reumatológiai betegsé­gek lefolyása és kórjóslata szempontjából. Ebben az életszakaszban a fiatal reumatológiai betegek mintegy fele átmenetileg vagy tartósan megszakítja a szakorvosi gondozásban való részvételt. A cikk áttekinti, hogy ennek az aránynak a csökkentése érdekében mire kell figyelnünk a reumatológiai betegségben szenvedő serdülők és fiatal felnőttek orvosi ellátása során.

Számos antitestet és antitestkoktélt fejlesztettek a COVID-19 korai keze­lésére. A tixagevimab–cilgevimab antitestkoktél jó neutralizációs kapa­citást mutat az omikron ellen is, és klinikai vizsgálatokban hatékonynak és biztonságosnak mutatkozott mind preexpozíciós profilaxis, mind korai terápiás indikációkban. Hazánkban egyelőre egyszeri intramuscularis dózisban alkalmazva, preexpozíciós profilaxisra törzskönyvezték. A terá­piás célú felhasználással kapcsolatos törzskönyvezési folyamat jelenleg zajlik. A közlemény írásakor ez az egyetlen profilaktikusan alkalmazható SARS-CoV-2 elleni antivirális gyógyszer.

A szerző szakirodalmi adatok alapján áttekinti az antipszichotikumok al­kalmazásának kockázatait terhességben. Minden várandós pszichiátriai betegnél gondosan mérlegelni kell a farmakoterápia előnyeit és hátrányait, valamint az antipszichotikumok elhagyásával járó relapszus következmé­nyeit. A kongenitális malformációkért, valamint a perinatális szövődménye­kért nemcsak a gyógyszerek, hanem a fennálló pszichiátriai zavar, a non-compliance, valamint az esetlegesen társuló szerabúzus is felelős lehet. A teljes körű tájékoztatásba a betegen kívül a közvetlen hozzátartozót is célszerű bevonni, ami elősegíti az optimális döntés meghozatalát.

A 20. század 60-as éveiben drámai hatású felismerés volt, hogy a váran­dósság első trimeszterében a thalidomid-tartalmú gyógyszert szedő vá­randósok újszülöttjei között szignifikánsan gyakoribbak a végtagfejlődési rendellenességek. E megfigyelés hívta fel a figyelmet arra, hogy a terhesség alatti gyógyszeres kezelés és bizonyos veleszületett fejlődési rendellenes­ségek között ok-okozati összefüggés állhat fenn. Azóta folyamatosan bő­vül és gazdagodik a reproduktív toxikológia és a teratológia tudománya, melyek közül az előbbi a teljes reprodukciós ciklusban megjelenő, károsító tényezők hatását és azok következményeit vizsgálja, míg az utóbbi a követ­kezményesen kialakuló veleszületett fejlődési rendellenességekre fókuszál.

A cholestasis a várandósság alatt előforduló leggyakoribb májbetegség, ami általában a terhesség második trimeszterének végén vagy a harmadik trimeszter elején alakul ki, és a szülés után 4–6 héttel spontán megszűnik. Az epepangás az anyai szervezetben – a kellemetlen viszketésen kívül – sú­lyosabb következményekkel nem jár, ezzel szemben a potenciális magzati szövődmények spektruma széles, a meconiumos magzatvíztől a koraszü­lésen át a váratlan méhen belüli elhalásig terjedhet.
>további ajánlatok

books.medicalonline

 
Tovább a bolthoz