A nemi identitás biológiai alapjai

Bár az elmúlt években elkezdett megváltozni a transzgender emberekkel kapcsolatos többségi nézőpont, és a genderjogok a politikai viták kereszttüzébe kerültek, még ma is igen keveset tudunk arról, hogy mi a gender-identitás biológiai alapja, írja a témát alaposan körüljáró The Scientist-cikkben Shawna Williams. Különösen a gender diszfória biológiai alapjait fMRI-vel tanulmányozó vizsgálatok szaporodnak, amelyek révén a transz- és ciszgender személyek agyának struktúra- és funkcióbeli különbségeit akarják azonosítani, és megérteni, mi lehet a háttérben, ha valakinek az a meggyőződése, hogy nemi identitása nem azonos a születési nemével. Mint Williams kifejti, a gender diszfória biológiai alapjainak feltárása sokkal szélesebb érdeklődésre is számot tart: megfejthetjük általa az ember nemi identitásának biológiai alapját általános értelemben is.

A születési nem és a nemi identitás különbözőségének egyik legnevesebb szakértője az amsterdami VU University Medical Center idegkutatója, Baudewijntje Kreukels, aki a The Scientist-nek adott nyilatkozatában kifejti: fontos, hogy ne csak akkor fogadjuk el valóságosnak a gender diszfóriát, ha megtaláljuk a hozzá társuló különbségeket az agyban, azonban az ilyen típusú kutatások hasznosak azoknak a transzgender embereknek is, akik szeretnék megérteni állapotuk biológiai hátterét.

A biológiai háttér magyarázatában elterjedt egyik hipotézis szerint (developmental mismatch) a méhben a nemi szervek fejlődése és az agy szexuális differenciálódása eltérő ütemben zajlik, és ez lehetővé teszi, hogy eltérő irányba forduljon a test és az agy. E hipotézis gyökerénél az az elképzelés található, hogy a gender (az az érzés, hogy milyen nemű vagyok) már intrauterin kialakul. Az 1980-as évekig ezzel szemben sok kutató inkább azt vallotta, hogy a fiúk és a lányok közötti viselkedésbeli különbségeket pusztán az okozza, hogy eltérő szociális normák szerint neveljük fel őket – ennek az elképzelésnek a legismertebb képviselője a pszichológus John Money volt, aki odáig ment, hogy kijelentette: a pénisz rendellenességével születő fiúcsecsemők sikeresen felnevelhetők lányként a pénisz sebészi eltávolítása és hormonterápia segítségével; mindazonáltal, Money betegei közül a beavatkozásnak legalább egy esetben drámai következményei lettek: a csecsemőkorban átalakított személy serdülőkorában visszatért a férfi identitáshoz, majd később öngyilkosságot követett el.

Napjainkban már jól dokumentáltak az agy nemi különbségei, habár még ma is hatalmas vita övezi, hogy ezek milyen arányban erednek a biológiai, illetve a társadalmi faktorokból. A már említett „hibás fejlődési párosítás” (developmental mismatch) elmélete kétféle adatbázisra épít, az egyik állatkísérletes, a másik humán vizsgálatokból származik. Az állatkísérletek bebizonyították, hogy a nemi szervek és az agy in utero különböző stádiumban nyerik el maszkulin vagy feminin jellegüket, míg a humán vizsgálatok kimutatták, hogy a transzgender emberek agya számos régióban jobban hasonlít azoknak a ciszgender embereknek az agyára, akik ugyanolyan neműek, mint amilyen neműnek a transzgender emberek érzik magukat (összehasonlítva a transzgender emberek születési nemével megegyező ciszgender emberek agyával).

A gender identitás idegtudományi kutatásának egyik úttörője, Dick Swaab (Netherlands Institute for Neuroscience) transzgender nők agyának boncolásával már az 1990-es években kimutatta, hogy a szexuális viselkedésben fontos szerepet játszó, szexuálisan dimorf limbikus agyi területnek, a stria terminális ágymagjának mérete (Bed Nucleus of the Stria Terminalis, BNST) sokkal inkább a ciszgender nőkére hasonlít, és nem a ciszgender férfiakéra (J.-N. Zhou et al.: A sex difference in the human brain and its relation to transsexuality; Nature). Az újabb vizsgálatok pedig nemcsak a transzgender emberek agyi struktúráit mutatják hasonlóbbnak a megélt nemükkel azonos nemű emberek agyi struktúráival, de a funkcionális hasonlóság is egyre nyilvánvalóbb. Egy példa: korábbi vizsgálatok bebizonyították, hogy a térbeli orientációs feladatoknál a nők és a férfiak különböző agyterülete aktív, ezt követően Julie Bakker (Netherlands Institute for Neuroscience) kimutatta, hogy a transz fiúk agya ugyanolyan aktivitási mintázatot mutat a térbeli orientációs feladatok megoldása során, mint a cisz fiúké.

Más vizsgálatok arra utalnak, hogy egyes sajátosságokban a transzgender agy a nőkre, illetve férfiakra jellemző agy között helyezkedik el, így pl. Georg Kranz, a Medical University of Vienna idegkutatója diffúziós MRI-vel azt mutatta ki, hogy az agyak sorba rakhatók a fehérállomány mikrostruktúrája szerint: a ciszgender nők agyában a legnagyobb az átlagos diffúzivitás, középen helyezkedik el a transzgender nők és férfiak agya, majd a cisz férfiaké következik. Mindazonáltal egyelőre még nem teljesen világos, mit is reprezentál fiziológiailag az átlagos diffúzivitás. Kranz hozzáteszi: a rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt támasztják alá, hogy az identitás biológiailag meghatározott.

Mindazonáltal olyan eredmények is vannak, amelyek kétségbe vonják a pusztán biológiai magyarázat létjogosultságát, így aláássák a „hibás fejlődési párosítás” hipotézisét. Egy 2015-ös vizsgálat szerint pl. a transzgender emberek hipotalamusza és cerebelluma (a szürkeállomány mérete és eloszlása) inkább a születési nemükkel megegyező nemű emberek hipotalamuszára és cerebellumára hasonlít (E. Hoekzema et al.: Regional volumes and spatial volumetric distribution of gray matter in the gender dysphoric brain,” Psychoneuroendocrino), míg egy 2016-os tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a ciszgender nő, a transzgender nő, a ciszgender férfi és a transzgender férfi mind-mind külön kortikális fenotípus (A. Guillamon et al: A review of the status of brain structure research in transsexualism, Arch Sex Behav). A „hibás fejlődési párosítás” hipotézis ellen szól az a vizsgálat is, ami szerint a transzgender nők egyformán jól képesek azonosítani a férfi és női hangokat, míg a ciszgender emberek a velük ellenkező nemű emberek hangját könnyebben azonosítják (Junger et al.: More than just two sexes: the neural correlates of voice gender perception in gender dysphoria, PLOS ONE).

Mint a már idézett idegkutató, Kreukels leszögezi: a gender identitás valószínűleg összetett jelenség, ami biológiai, pszichológiai és szociális hatóerők kombinációja következtében alakul ki. Ezt támasztja alá Ivanka Savic (Karolinska Institute) idegkutató is, aki fMRI-vel kimutatta, hogy míg a szürkeállomány teljes térfogata nagyobb, a test érzékelését mediáló agyi régióké (talamusz, putamen) kisebb a transzgender nőkben, mint a ciszgender kontrollokban, továbbá a transzgender nőkben gyengébbek az én-érzést közvetítő neurális hálózatok.

Az eredmények értelmezését tovább nehezíti, hogy a felnőtt agynak nagy a plaszticitása, így nem tudjuk, a megfigyelt különbségek mikor alakultak ki, ahogy az sem biztos, hogy a korrelációk oki kapcsolatot jelentenek-e. Már transzgender fókuszú genetikai vizsgálatok is indultak (ENIGMA Consortium), amelyek az említett strukturális és funkcionális agyi különbségekre gyakorolt genetikai hatásokat akarják feltárni.

Számos további kérdésben is folyik a vizsgálódás, így pl. kutatják, hogy a férfiból nővé alakuló transzszexualitás ugyanaz a folyamat-e, mint a nőből férfivé alakuló, vagy különböző mechanizmusok állnak a hátterében; különböző-e a különböző szexuális irányultságú (homo-, ill. heteroszexuális) transzgender emberek agya, illetve hogy van-e különbség azok között, akiknél a gender diszfória egészen kiskorban, serdülőkorban vagy felnőtt korban manifesztálódott, továbbá, hogy a cisz és transz emberek agya között kimutatott különbségek hormonkezelés után is megmaradnak-e. A hormonkezelés hatását eddig vizsgáló néhány tanulmány a cortex és a hipotalamusz vastagodását, ill. vékonyodását mutatta ki (tesztoszteron, ill. antiandrogén kezelés), és egy tavalyi eredmény arra hívta fel a figyelmet, hogy a hormonkezelés olyan agyi régiókat is befolyásol, amelyekről korábban nem is sejtettük, hogy érzékenyek a nemi szteroidhormonok hatására (az arc- és testfelismerésben közreműködő fusiform gyrus, illetve a motoros kontrollt végző cerebellum (Müller és munkatársai, Neuroendocrinology).

Összefoglalóan elmondható: a gender diszfória biológiai gyökereinek megértése még messze van, és mint az az emberi tapasztalat számos más területén is jellemző, a nemi identitást meghatározó neurális mechanizmusok továbbra is rejtélyesek, azonban a tudomány már elkezdett kapaszkodókat találni a megértéséhez.