A szérum kalciumszintjének eltérései gyakoriak, és mindig diagnosztikai erőfeszítéseket kell tennünk a kiváltó ok feltárására. A klinikai gyakorlat­ban segít ebben a parathormonszint meghatározása. Számos tünet ese­tén gondolnunk kell a hypo- vagy a hypercalcaemia lehetőségére. Mind a hypo-, mind a hypercalcaemia kezelendő, mert rövid és hosszú távú következményeik jelentősek. A hypocalcaemia életveszélyes szívritmus­zavarokat, izomgörcsöket, akár laryngospasmust okozhat, míg a szérum tartósan emelkedett kalciumszintje – a kiváltó októl függetlenül – fokoz­za az atherosclerosis, a kardiovaszkuláris halálozás és a nephrocalcinosis kockázatát.

A glükokortikoidok széles körben alkalmazott gyulladáscsökkentő ké­szítmények, számos mellékhatásuk közé tartozik a csontokra kifejtett katabolikus hatás. 

Az osteoporosis talaján kialakuló csonttörések primer prevenciója során, már újszülöttkortól kiemelt figyelmet kell fordítani a megfelelő D-vitamin-és kalciumellátottságra. 

Az adjuváns denosumab nem váltotta be a reményeket korai, nagykockázatú emlőrákban.

Az osteoporosis a csont ásványianyag-tartalmának megfogyatkozásával és a csontszerkezet minőségének romlásával járó idült csontanyagcsere-betegség, mely a csonttörési kockázat növekedésével jár. A biszfoszfonátok a legszélesebb körben alkalmazott specifikus antiporotikus szerek. A biszfoszfonátok akkumulálódnak a csontban, így az osteoclastokra kifejtett gátló hatásuk a gyógyszer elhagyását követően is fennáll. Emiatt, illetve a kezeléssel összefüggésbe hozott állkapocs-necrosis és atípusos femur-törés miatt a biszfoszfonátkezelés optimális időtartama a mai napig vita tárgya.

A tumornekrózis faktor-α gátlókkal szerzett 15 éves tapasztalatot követően, mely időszakban ezek voltak az egyedüli hatékony készítmények a hagyományos kezelésre nem reagáló gyulladásos gerincbetegségekben, most először látható, hogy az interleukin-17-gátló célzott terápia szintén hatékony lehet. Jelen cikkben a szerzők a patomechanizmussal és kezelési stratégiákkal kapcsolatosan felmerülő kérdéseket tárgyalják, és olyan vizsgálat tervét vázolják, amely a kérdések megválaszolását nagyban elősegítheti.

Rheumatology (Oxford), 2017

BEVEZETÉS
A plazmasejtek malignus betegsége, a myeloma multiplex a második leggyakoribb hematológiai malignitás az egyesült államokban, évente átlagosan 30 000 új esettel. Az immunmodulációs szerek felfedezése előtt, a 21. század elején a myeloma medián túlélése 2-3 év volt. Ezen új gyógyszerek kombinációjával és folyamatos kezeléssel a medián túlélés ma már több mint 5 év. A myeloma egy idő után elkerülhetetlenül refrakterré, illetve a terápiára rezisztenssé válik, a relapszus után pedig drámaian csökken a túlélés. Lenalidomiddal és bortezomibbal való kezelés utáni relapszust követő túlélés egy retrospektiv vizsgálat szerint átlagosan mindössze 9 hónap. Emiatt nagy szükség van új hatásmechanizmusú gyógyszerekre a myeloma kezelésében. A b sejtes lymphomák kezelésében immár 2 évtizede használunk CD20-ellenes monoklonáis antitestet, a rituximabot. sokáig kísérleteztek myeloma-ellenes monoklonális antitestek fejlesztésével, míg 2015-ben 2 monoklonális antitestet, az elotuzumabot és a daratumumabot elfogadták relabált vagy refrakter myeloma kezelésére. Mindkét antitest célpontja olyan fehérje, melyet fokozottan expresszálnak a myelomás sejtek, míg más sejtre nem jellemző az expressziójuk. Mellékhatásprofil tekintetében mindkét szernél gyakoriak az allergiás infúziós reakciók, továbbá módosíthatják a szérum elektroforézis eredményeit. Monoklonális antitesttel kezelt myeloma esetében is előfordul relapszus, ezért a kutatás továbbra is zajlik az alternatív immunmodulációs terápiák terén.

A PRAC ellenjavallatot fogalmazott meg a prosztatarák kezelésére szolgáló rádium-223 diklorid (Xofigo) és az abirateron-acetát illetve szteroid kombinációban történő alkalmazására.

A betegség eddigi tüneti kezeléseivel szemben léteznek már oki terápiák is, amelyek a hibás fehérjét célozzák, hatékonyságuk azonban igen mérsékelt.

BEVEZETÉS
A myeloma multiplex (MM) által okozott elváltozások közé tartozik a csontállomány pusztulása, illetve a vese és az immunológiai funkciók károsodása. Ezek a szövődmények jelentősen ronthatják az MM-ben szenvedők életminőségét és csökkenthetik a várható élettartamot.