Szinte minden mikroorganizmus okozhat endokarditiszt, különösen az olyan Gram-pozitív baktériumok, mint a Streptococcusok, az Enterococcusok vagy a Staphylococcusok. Infektív endokarditisz akkor lép fel, amikor a kór­okozó bakteriémia következtében megtelepszik a szívbelhártyában. A szer­zők egy konkrét esetből kiindulva a betegség patogenezisét, diagnoszti­káját és terápiáját tekintik át.

Az autoszomális domináns policisztás vesebetegség (ADPKD) a leggyakoribb öröklött vesebaj. A terápiák célpontjai a renális, húgyúti és egyéb manifesztációk. Fontos a magas vérnyomás korai kimutatása és kezelése. A húgyúti fertőzések te­rápiájában a leghasznosabb antibiotikumok a fluorokinolonok. ADPKD-ben a ve­sekövesség és az intrakraniális aneurizma lényegesen gyakoribb, mint az általános népességben. Az ösztrogént tartalmazó orális fogamzásgátlókat és a menopau­zában adott ösztrogéneket az ADPKD-s betegek legfeljebb kis dózisban kaphat­ják. ADPKD nagy kockázata esetén a vese ultrahangvizsgálata a választandó szűrési módszer.

A gyakran végzetes vagy rokkantsághoz vezető nem traumás szubarachnoideális vérzést általában rupturált agyi aneurizma okozza. A diagnózis bizonytalan lehet a jó állapotú betegek esetében, de könnyebben felállítható akkor, ha a beteg öntu­datlan állapotban van vagy villámcsapásszerű fejfájást érez. 

Az Orvostovábbképző Szemle jelen számában az idegsebészi ellátást igénylő koponya­űri vérzésekről olvashatunk. A hazai ellátás szervezéséből adódóan ezek­kel az esetekkel a neurológus szakor­vosok is gyakran találkoznak, így sok múlik felkészültségükön, tapasztalatu­kon a betegek további sorsát illetően. Természetesen a diagnosztikus és terá­piás döntésekben az idegsebészre hárul a döntő szerep, de az ilyen betegek ellá­tásában jártas sebészek, az idegsebésze­ti osztályok elérhetősége az ország több régiójában korlátozott, így nem kerül­hető meg a neurológusok bevonása, együttműködése.

A direkt trombingátló dabigatran vagy a Xa-faktor-gátló rivaroxaban, apixaban elő­nye a hagyományos terápiával szemben – a bizonyított hatásosság, a kényelmes alkalmazhatóság, a széles terápiás ablak, a rövid felezési idő, az előre meghatároz­ható dózis–hatás válasz, a kevesebb interakció mellett – a kisebb vérzési kockázat. A hosszú távú előnyök vonatkozásában nemcsak a meglévő indikációk megtartása és bővítése lehet döntő, hanem a gasztrointesztinális és egyéb vérzések gyakorisá­gának csökkenése is.