A krónikus vesebetegség világszerte növekvő népegészségügyi prob­léma, amely a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás meghatározó kórokai közé tartozik. Az elmúlt években a nefrológia az egyik legdina­mikusabban fejlődő belgyógyászati szakterületté vált. A közlemény célja a nefrológia legfontosabb aktuális eredményeinek áttekintése, különös tekintettel a gyakorló szakorvosok és háziorvosok számára releváns klinikai következményekre.

Az akut vesekárosodás gyakori és összetett klinikai állapot, amely többféle kiváltó tényező következményeként alakul ki, és az akut vesebetegségek spektrumába tartozik. Rövid távon fokozott mortalitással, szövődményekkel és hosszabb kórházi tartózkodással jár, míg hosszú távon krónikus vese­betegséghez és kardiovaszkuláris kockázathoz vezethet. Az akut tubuláris nekrózis ennek egyik leggyakoribb formája, amelyet elsősorban ischaemiás és nefrotoxikus hatások idéznek elő, gyakran kombinált módon. A diagnózis főként klinikai alapú, a kezelés pedig elsősorban szupportív jellegű, a kivál­tó ok megszüntetésére és a szövődmények ellátására irányul. A személyre szabott terápiás megközelítések szerepe egyre hangsúlyosabb, azonban az optimális utánkövetés kérdése továbbra sem tisztázott.

Az immuno-inflammatorikus patogenezisű reumatológiai kórképekben jól ismert a jelentősen emelkedett kardiovaszkuláris mortalitás. Ez többszörö­sen összefüggő gyulladásos, lipid-, metabolikus és trombotikus folyamatok következménye, amely akcelerált ateroszklerózishoz, korai kardiovasz­kuláris öregedéshez vezet. Mindemellett az aktív alapbetegség gyakran kardiovaszkuláris manifesztáció formájában jelenik meg, szintén növelve a szív- és érrendszeri morbiditást és mortalitást. A hatásos megelőzés és kezelés szempontjából létfontosságú ezen állapotok megfelelő diagnosz­tikája, melynek szerves részét képezik a biomarkerek. Cikkünk összegzi a különböző állapotokban jelenleg és provizórikusan alkalmazható kardiovaszkuláris biomarkerek diagnosztikus és prognosztikus értékét, ráirányít­va a figyelmet a diagnosztika csapdáira is.

Az obezitás prevalenciájának fokozódása az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékű betegségterhet jelent. Az elhízással kapcsolatos mor­biditás és mortalitás kiemelt fontosságú a különböző kardiovaszkuláris betegségekkel összefüggésben. A folyamatosan bővülő kórélettani szak­tudás és terápiás lehetőségek ismerete meghatározó a hatékony megelőzés és kezelés szempontjából.

Az orális szemaglutid – a GLP-1-RA gyógyszercsoport tagjaihoz hasonlóan – kardiovaszkulárisan biztonságos, a mortalitási rizikót csökkenteni képes, a testsúlycsökkentés szempontjából is előnyös, nem hipoglikemizáló ke­zelést tesz lehetővé. A technológiai innováció révén új alternatíva T2DM-betegeink jobb adherenciájának eléréséhez.

A Spanyolországban 2021–2022 során, valós körülmények között végzett EMAYIC obszervációs vizsgálatban csaknem 500, szívelégtelenségben (HF) és pitvarfibrillációban (AF) szenvedő beteg vett részt, akik napi 60 mg edoxabanterápiában részesültek. A megfigyelt vérzési arány tekinte­tében a bal kamrai ejekciós frakció (LVEF) három kategóriája (megtartott, csökkent, súlyosan csökkent) között nem volt különbség, és a vizsgálat mindhárom csoportban alacsony, összehasonlítható mértékű incidenciát igazolt súlyos vagy klinikailag releváns, de nem súlyos (clinically relevant non-major – CRNM) vérzés tekintetében. A stroke előfordulási aránya is alacsony (1,5%) volt, súlyos mellékhatásokat pedig nem tapasztaltak az edoxabankezelés során.

Több klinikai vizsgálat (FARAONIC, ROCKET-AF, GLORIA-AF, ETNA-AF, RE-LY, ARISTOTLE, ENGAGE AF-TIMI 48, EMIR) és egy amerikai beteg­regiszter eredményeit összefoglaló áttekintés következtetése szerint a rivaroxaban és általában a direkt orális antikoagulánsok (DOACs) haté­konysága és biztonságossága felülmúlja a warfarinét szívelégtelenségben (HF) és pitvarfibrillációban (AF) szenvedő betegek körében. Ebben a beteg­populációban a DOACs alkalmazása előnyben részesítendő a K-vitamin-antagonistákkal szemben, mivel a stroke vagy szisztémás embólia kocká­zatát 17%-kal, az összes okból bekövetkező mortalitást 15%-kal, a súlyos vérzés rizikóját 11%-kal, az intrakraniális vérzés kockázatát pedig 46%-kal csökkenti, ráadásul ezek a kedvező hatások a HF-betegek teljes spektru­mára kiterjednek.

Magas vérnyomással szövődő várandósság után megnő a krónikus hiper­tónia és egyéb kardiovaszkuláris betegségek kockázata. A különböző ter­hességi hipertóniás betegségek közül a korai kezdetű preeklampszia okozza a legnagyobb rizikót. A kórképek kialakulásának hátterében valószínűleg a várandósság alatt létrejövő szubklinikai endothelsejt-sérülés áll, melynek kiváltásában immunológiai tényezők játszanak szerepet. A hipertóniás váran­dós nők figyelmét fel kell hívni a várható kockázatra, a vérnyomás-ellenőrzés jelentőségére, valamint a kardiovaszkuláris betegségek megelőzésének lehe­tőségére. Jelenleg az egészséges életmóddal, a rendszeres aerob fizikai tevé­kenységgel, a megfelelő diétával, az ideális testsúly biztosításával, a dohányzás mellőzésével lehet csökkenteni a szív- és érrendszeri betegségek rizikóját.

A krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) és a kardiovaszkuláris megbete­gedések (CVD) a közös rizikófaktorok és a részben közös patomechanizmus okán gyakran járnak együtt, ami fokozott morbiditási és mortalitási kocká­zatot jelent. Hazánkban a születéskor várható élettartam az Eurostat 2023. évi adatai szerint 76,7 év, míg az EU-átlag (!) 81,4 év. Nők esetében: 79,9 év (EU: 84), férfiak esetében: 73,4 év (EU: 78,7). A CVD ellátásában a béta-adrenoreceptor-blokkolók, a COPD kezelésében a béta-receptor-izgatók alapvető szerepet játszanak. A dolgozat célja a patomechanizmusok átte­kintésével az optimális gyógyszerelés beállítása, és a betegek életkilátá­sainak, életminőségének javítása.

A renin–angiotenzin–aldoszteron rendszer (RAAS) inhibitorait, be­leértve az angiotenzin-konvertáló enzim inhibitorait (ACEI-k) és az angiotenzinreceptor-blokkolókat (ARB-k), széles körben alkalmazzák a ma­gas vérnyomás kezelésében. Mind az ACEI-k, mind az ARB-k hatékonyan csökkentik a vérnyomást, azonban hatásukat különböző helyeken fejtik ki. Az összefoglaló alapjául szolgáló közlemény azon elemzések tanulságait összegzi, amelyek az ACE-gátlók és az ARB-k alkalmazásában rejlő lehet­séges klinikai különbségeket vizsgálták.