A minimálisan invazív technika, azaz a laparoszkópia a technológiai fejlesz­tések és a műtéttechnikai tapasztalat növekedésével mára a bélsebészet szinte minden területén az elsődlegesen választandó műtéti megoldássá nőtte ki magát. Összefoglaljuk az idáig vezető főbb mérföldköveket, vala­mint a minőségi bélsebészet jelen és jövőbeli kihívásait.

A neuroendokrin tumorokkal (NET) kapcsolatban általános az a vélemény, hogy a ritka daganatok közé tartoznak, azonban a gyakorló orvos a daganatok lassú kórlefolyása, magas prevalenciája miatt valójában nagyon is gyakran találkozhat a kórképpel.

Egy új, meggyőző vizsgálat szerint előrehaladott petefészekrákban nincs minden esetben szükség lymphadenectomiára.

A petefészek-daganatok az évi 204 ezer új esettel és a betegség miatt bekövetkezett évi 125 000 halálesettel a világban a nőgyógyászati daganatos halálozás vezető szereplői.¹ Tekintettel az alattomos megjelenésre, a jellegzetes tünetek hiányára, és hogy nem rendelkezünk költséghatékony szűrőmódszerekkel, az esetek 75%-a előrehaladott stádiumban kerül felismerésre (FIGO III−IV), és minden erőfeszítésünk ellenére (műtét, kemo- és sugárterápia), az esetek 45%-ában számolhatunk csak 5 éves túléléssel. 

Jelen számunkat a méhtestrák terápiájának aktuális kérdéseivel kezdjük. Az áttekintést készítő pécsi szakemberek olvasmányosan ismertetik az egyes stádiumokban követett kezelési ajánlásokat, világossá teszik, hogy az alapműtéten (totalis abdominalis hysterectomia kétoldali adnexectomiával) kívül mikor ajánlott és mikor feltétlen indokolt a lymphadenectomia, illetve mikor lehet eltekinteni annak végzésétől. Szerencsére elmondható, hogy endometrium carcinoma esetén a korai felismerés és az időben végzett igényes műtét gyakran még az utókezeléseket is szükségtelenné teszi.

Rohamosan növekszik az agresszív Merkel-sejtes bőrdaganat előfordulása az USA-ban.

Az endokrin terápia a hormonkezelésre igazoltan érzékeny, ösztrogénreceptor-(ER) és progeszteronreceptor (PR) -po­zitív emlőrákok esetében hatékony, jól tolerál­ható, egyszerűen alkalmazható és viszonylag olcsó kezelési lehetőség.

Az elhízottság, a dohányzás és a magas vérnyomás képviselik a vesesejtes carcinoma (RCC) legjelentősebb kockázati tényezőit, és becslések szerint az esetek közel felében konkrétan szerepelnek a betegek anamnézisében. Az RCC előfordulási gyakoriság emelkedése hátterében állhat az elhízottság terjedése is, mivel a testtömegindex (body mass index, BMI) egyetlen egységnyi emelkedése az RCC-kockázat 7%-os növekedésével jár. Amellett, hogy a dohányzás elterjedtsége a legújabb felmérések szerint csökken, ismert, hogy a dohányzás még az abbahagyást követően is növeli az RCC-kialakulás kockázatát. A korábban, illetve aktuálisan dohányzóknál a nem dohányzókhoz viszonyítva 1,3–1,6-szoros az RCC kockázata. A dohányzás elhagyása után a fokozott kockázat csak 30 év elteltével csökken a nem dohányzók szintjére.

Az onkoplasztikus sebészi technikák látszanak először alkalmasnak arra, hogy évtizedes célokat megvalósítva a tumor radikális eltávolítása mellett kozmetikailag értékes emlőt őrizzenek meg. A jelen vizsgálat célja a hagyományos (BCS), illetve onkoplasztikus (OPS) emlőmegtartó műtétek klinikopatológiai összehasonlítása, kiegészítve a betegek szubjektív kozmetikai és életminőség értékelésével, magyar beteganyagon először. A vizsgálat korai emlőrákoknál egy sebész által végzett 60 emelt szintű onkoplasztikus és 60 hagyományos emlőmegtartó műtéttel kezelt eset retrospektív klinikopatológiai adatfeldolgozását, valamint az adjuváns radioterápiát követően a betegek szubjektív kozmetikai és életminőség felmérését (EORTC BR23) végezte. Az eredmények összehasonlítása statisztikai módszerekkel történt. A két csoportban az életkor, a tumorok elhelyezkedése, az emlők mérete, az axilláris műtétek típusa (őrszemnyirokcsomó-biopszia vs. axilláris lymphadenectomia), a grade, a receptorstátusz érdemben nem tért el. Az OPS csoportban szignifikánsan nagyobb volt a tumorméret (p=0,0009), több volt a kvadrantektómia (p=0,0032), gyakoribb volt a regionális nyirokcsomóáttét (p=0,0043) és az adjuváns kemoterápia (p=0,0122). Az OPS csoportban a műtéti idő hosszabb (p<0,001), a specimen tömege nagyobb (p=0,0308), a mikroszkóposan pozitív szél és emiatt a komplettáló műtétek aránya (p=0,0306) szignifikánsan kisebb volt, mint a BCS csoportban. Nem volt különbség a két csoport között a szövődmények arányában és az adjuváns kezelés megkezdéséig eltelt időben. A kozmetikai eredmény az OPS csoportban egyértelműen jobb volt (p<0,001), kevesebb volt a kar- és váll- (p=0,0399), illetve az adott oldali mellkasfali fájdalom (p=0,0304) és jobb volt az operált oldali felső végtag mozgása (p=0,006). Az OPS csoport rövid átlagos utánkövetési ideje (BCS átlag 32,2 hónap vs. OPS átlag 8,7 hónap) nem tette lehetővé az onkológiai végpontok érdemi megítélését. Az onkoplasztikus műtétek a hagyományos emlőmegtartó sebészethez képest, bár hosszabb műtéti idővel, de nagyobb tumoroknál is lehetőséget adnak a mikroszkóposan radikális daganateltávolításra, valódi kvadrantektómiákra, magasabb szövődményarány nélkül, nem késleltetve az adjuváns kezeléseket, nem fokozva ezzel az onkológiai kockázatot. Emellett az OPS műtétek jobb kozmetikai eredményt és magasabb betegelégedettséget biztosítanak, mint a hagyományos BCS műtétek. Az OPS műtétekkel elérhető helyi daganatmentesség pontos megítéléséhez nagyobb esetszám és hosszabb utánkövetési idő szükséges. Magyar Onkológia 58:116–127, 2014

Kulcsszavak: onkoplasztikus sebészet, emlőmegtartó műtét, emlőrák