Az emlődaganatok sebészi kezelése folyamatos változáson megy keresztül, előtérbe helyezve az egyre kevésbé radikális megoldásokat, valamint az onkoplasztikai technikákat a jobb gyógyulási és esztétikai eredmények reményében. Az alábbiakban a IV. Emlőrák Konszenzus Konferencia leg­frissebb nemzetközi tanulmányokra és szakértői javaslatokra alapozott, az emlőrák sebészi kezelésével kapcsolatos ajánlásai olvashatók.

A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.

A daganatellenes kezelések során kialakult mellékhatások megszüntetése, valamint az életminőség jelentős mértékű javítása az onkológiai rehabili­táció feladata. A szakterület neve nagyon bonyolult és hosszan tartó folya­matot – átfogó multidiszciplináris együttműködést igénylő, a beteg élete végéig tartó tevékenységet – takar, amely ma már sok helyen a kezelések integrált részét képezi szerte a világon.

A diabeteses láb szindróma a cukorbetegek lábán kialakuló, összetett patomechanizmusú tünetegyüttes, amely számos szövődménnyel jár. A nem megfelelően ellátott beteg életminősége romlik, csökken vagy elvész a munkaképessége, a családi kötelékeis és szociális kapcsolatai sérülhetnek. 

Az interstitialis tüdőbetegségek a tüdő kötőszövetes vázát érintő betegsé­gek, amelyek az interstitium gyulladásához, fibrotikus átalakulásához ve­zetnek. Ma már több mint 150 betegséget sorolunk e kórképek közé, melyek átfedést mutatnak a diagnózis, a prognózis, illetve a kezelés tekintetében.

Sokféle pszichés és szociális megterhelés jár együtt a daganatos betegsé­gekkel és azok kezelésével, nemcsak a betegek, de a családtagok számá­ra is. Ugyanígy sokfélék a követelmények az optimális pszichoonkológiai ellátással kapcsolatban. Az ellátásnak hatásosnak, betegközpontúnak, minőségbiztosítottnak, mindenütt elérhetőnek, korszerűnek és megfizet­hetőnek kell lennie.

Az elmúlt két évtizedben jelentős fej­lődés következett be az onkoterápiás kezelések területén, melyhez a szakembe­rek igyekeztek felzárkóztatni a szupportív, illetve palliatív ellátás korszerűsítését is. 

Az orvosi gondolkodásban sokáig az a kép élt, hogy a poliomielitisz (gyermekbénulás) háromfázisú betegség: az akut fázist felépülés, majd stabilizációs fázis követi. Az 1980-as években az USA-ban kezdtek felfigyelni arra, hogy a korábban poliomielitiszen átesett betegeken új tünetek és panaszok jelentkeztek, az önellátó képesség beszűkülésével. A napi tevékenységek, amelyek a heveny bénulásos poliomielitiszből való felépülés után évekig kivitelezhetők voltak, akár segédeszköz nélkül is, egyre nehezebben vagy csak segítséggel voltak elvégezhetők. Az alábbi eset kapcsán bemutatom a poliovírus támadása és a több évtizedig tartó, neurológiai és funkcionális szempontból stabil időszak után váratlanul megjelenő tünetegyüttest, az ún. posztpolió szindrómát.

A pulmonális rehabilitáció a COPD-betegek ellátásának részévé vált. Az USA-ban általában kórházi hátterű ambuláns programok keretében történik. Hatására javul a fizikai állóképesség és az életminőség, enyhül a légszomj és a szorongás, csökken a kórházi felvételek száma a tüdőfunkció kimutatható javulása nélkül.