hirdetés

Az idős (≥65 éves) betegek alkotják a teljes cukorbeteg populáció körülbelül kétharmadát Japánban. Ezeket a betegeket leggyakrabban szulfonilureákkal (SU) kezelik, melynek során
– a Japán Diabétesz Társaság irányelveinek megfelelően – a cél a glikált hemoglobin (HbA1c) szintjének 6,9% (51,9 mmol/mol) alá csökkentése. E célkitűzést a betegek körülbelül 30–35%-ánál sikerül elérni pusztán SU-k adásával. A legszélesebb körben használt SU, a glimepirid posztmarketing surveillance vizsgálatai azt jelezték, hogy szignifikánsan magasabb a hypoglykaemia incidenciája idős betegek csoportjában, mint fiatalabbak esetében (3,26% vs. 1,89%), ugyanakkor a nem kívánt események előfordulási gyakorisága összességében nem tér el egymástól lényeges mértékben (7,44% vs. 7,86%). A hypoglykaemia súlyos egészségi problémákkal társulhat, például tudatzavarokkal, kardiovaszkuláris betegségekkel és elesések kapcsán bekövetkező csonttörésekkel. Ahhoz tehát, hogy a cukorbetegség kezelése biztonságos legyen, alapvetően fontos, hogy minimálisra csökkentsük a hypoglykaemiás epizódok kockázatát.

Kettes típusú diabetes mellitusban (T2DM) nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szerveket védeni kell a hyperglykaemia kapcsán megemelkedő vércukorszint kedvezőtlen hatásaitól. A tartósan fennálló hyperglykaemiás állapot egyik eleme az inkretin hormonok (GLP-1 és GIP) hiánya. A GLP-1 és GIP peptidhormonok, melyek részt vesznek a glükózhomeosztázis élettani szabályozásában. Ezeket a hormonokat a gasztrointesztinális rendszer termeli étkezést követően, és feladatuk az inzulinszekréció glükózdependens serkentése.

A methotrexat (MTX) egy folsavantagonista, melyet széles körben használnak számos kórkép (pl. rosszindulatú daganatok, sclerosis multiplex, dermatomyositis, sarcoidosis, psoriasis, rheumatoid arthritis és egyes gyulladásos betegségek) kezelésében. Az MTX citotoxikus hatása nem szelektív, így az ép szövetekre is hat, ennélfogva az MTX tartós hosszú távú alkalmazása különféle szervi toxicitások veszélyét rejti magában. A klinikai gyakorlatban a hepatotoxicitás a legfontosabb dózislimitáló tényező. A korábbi vizsgálatok azt jelezték, hogy az oxidatív stressz jelentős szerepet játszik a MTX-hepatotoxicitás kialakulásában, ezen kívül adatok szólnak a gyulladásos citokinek (pl. tumornekrózis-faktor-alfa [TNF-α] és indukálható nitrogénoxid-szintáz [iNOS]) potenciális szerepe mellett is.

hirdetés

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) megfelelő kontrollja gyakran több szer egyidejű adását teszi szükségessé. A klinikai irányelvek többsége a metformint javasolja első monoterápiaként, a második vonalbeli kezelésre vonatkozóan azonban még nem született általános konszenzus. Az újabb terápiás lehetőségek képviselői a dipeptidil-peptidáz-4- (DPP-4) inhibitorok, melyek közül a sitagliptint használják a legszélesebb körben az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban.

A 2-es típusú diabetes (T2DM) a kardiovaszkuláris kórképek (CVD, cardiovascular disease) kockázati tényezője. A közelmúltban nyilvánosságra került közlemények kétségeket fogalmaztak meg a szigorú glykaemiás kontroll előnyeire vonatkozólag előrehaladott atherosclerosis vagy régóta fennálló T2DM eseteiben. Ezen belül is külön figyelmet érdemel, hogy az intenzív inzulinterápiával elért szigorú glykaemiás kontroll növeli a hypoglykaemia és a testsúlygyarapodás kockázatát, mely részben ellensúlyozhatja a kedvező hatásokat. Az inzulinkezelés kedvezőtlen hatása mérsékelhető oly módon, ha az endogén glükózreszponzív inzulinszekréciót és az inzulinszenzitivitást orális hypoglykaemiás szerekkel (OHA, oral hypoglycemic agent) növeljük, ami lehetővé teszi az inzulin dózisának csökkentését. Ez egyben ígéretes stratégia lehet az atherosclerosis progressziójának prevenciójára is.

A diabetes mellitus (DM) és a demencia – ezen belül különösképpen az Alzheimer-betegség (AD, Alzheimer’s disease) − prevalenciája az életkor előrehaladtával szerte a világon emelkedik. Egyre több adat bizonyítja a DM szerepét az időskorú betegek kognitív funkcióinak károsodásában; epidemiológiai vizsgálatok arra utalnak, hogy a DM − a vaszkuláris kockázati tényezőktől függetlenül − kétszeresére növeli az AD kialakulásának esélyét az egészséges kontrollszemélyekhez viszonyítva.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) inzulinhiánnyal és inzulinrezisztenciával jellemezhető progresszív betegség. Az irányelvek szerint inzulinkezelés javasolt progresszív T2DM azon eseteiben, amikor önmagában orális antihyperglykaemiás szerrel vagy kiegészítő terápiával nem érhető el vagy nem tartható fenn tartósan a megfelelő glykaemiás kontroll.

A 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) egyik leggyakoribb szövődménye a diabéteszes perifériás neuropathia (DPN), mely a T2DM betegek akár 50%-ánál is jelen lehet. A T2DM-hez társuló DPN kialakulásában a hyperglykaemiát tekintik a legfontosabb patofiziológiai tényezőnek. A kutatások azonban kimutatták, hogy a DPN-t mutató betegek egy része még szigorú vércukorkontroll mellett is rosszabb állapotban van, ami arra utal, hogy a krónikus hyperglykaemián kívül más faktorok is közrehathatnak a T2DM-et kísérő DPN létrejöttéhez és progressziójához.

Epidemiológiai vizsgálatok tanúsága szerint 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) mellett növekszik a máj-, hasnyálmirigy-, colorectalis, húgyúti és női reproduktív rendszeri rákok incidenciája, ugyanakkor az átlagpopulációnál ritkábban fordul elő prosztatarák a cukorbeteg férfiak körében. A T2DM és a rosszindulatú daganatok közötti összefüggés felveti, hogy a háttérben közös kockázati tényezők húzódhatnak meg (pl. elhízás, fizikai inaktivitás, dohányzás). Felmerül, hogy a diabéteszhez társuló metabolikus eltérések (pl. hyperinsulinaemia, inzulinszerű növekedési faktor 1 tengely) közvetlenül befolyásolják a rákkockázatot, illetve hogy a glükózcsökkentő terápia mellékhatásairól van szó.

A cukorbetegség az atherosclerosis, a coronaria-betegség (CHD, coronary heart disease) és a korai halálozás kockázati tényezője. A feltételezések szerint a myocardialis infarktus (MI) fokozott rizikója már akkor fennállhat, amikor a vércukorszint még nem érte el a diabetes mellitus kritériumának tekintett határértéket. A vizsgálatok egy része –de nem mindegyike – a magasabb éhomi vércukorszintekhez (FBG, fasting blood glucose) társulva magasabb CHD-kockázatot észlelt nem diabéteszes populációban. Fontos megjegyezni, hogy a közlemények többsége az FBG egyszeri mérésén alapult, ennélfogva nem vették figyelembe az FBG időbeli változásainak potenciális hatásait, ez pedig befolyásolhatta az FBG és MI-kockázat közötti lehetséges korrelációk elemzését. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy miközben az MI hirtelen bekövetkező esemény, a komplex intramurális léziók kialakulásához évtizedekre van szükség. Ennek fényében alapvető jelentőségük lehet azoknak a kutatásoknak, melyek az FBG hosszú távú lefolyásának függvényében elemzik az MI előfordulásának esélyét.

A nátrium-glükóz-kotranszporter-2-inhibitorok (SGLT2i, sodium glucose cotransporter-2 inhibitors) a cukorürítés fokozásával csökkentik a glykaemiát, a vérnyomást és a testsúlyt. Ennek eredményeképpen javulnak a 2-es típusú diabetes mellitusban (T2DM) szenvedő betegek kardiovaszkuláris kimenetelei, ezeket az előnyöket azonban a biztonságossági profil ismeretében kell értékelni. A SGLT2i-kezelés leggyakoribb nem kívánt kísérőjelensége a húgy-ivarszervi infekciók (GUTI, genitourinary tract infection) gyakoribbá válása, mely többnyire a glükozuria hajlamosító hatására vezethető vissza. Véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálatokban (RCT, randomized controlled trial) a SGLT2i-k főként a nemi szervi infekciók (GTI, genital tract infection) kockázatát fokozták, a húgyúti fertőzésekét (UTI, urinary tract infection) azonban nem. A klinikai gyakorlatban a GUTI kockázata megakadályozhatja a kezelések alkalmazását vagy folytatását. A GUTI prevencióját célzó lokális higiénére vonatkozó konzultáción túl fontos és izgalmas stratégia lehet azon kombinációs terápiák azonosítása, melyek csökkentik az említett nem kívánt események bekövetkeztének esélyét.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

books.medicalonline