A Sjögren-szindróma idült, szisztémás, autoimmun gyulladásos kórkép, melynek jellegzetessége a külső elválasztású mirigyek (elsősorban a nyálés könnymirigyek) lymphocytás beszűrődése. A folyamat következtében megfogyatkozik a működő hám, az exokrin funkciók zavart szenvednek, így a szem, a szájnyálkahártya, valamint az egyéb bőr- és nyálkahártyafelszínek fokozatosan kiszáradnak (sicca szindróma). A Sjögren-szindróma elsősorban a nők betegsége, és a nemritkán csak késve felismert, így nem is megfelelően kezelt kórképek közé tartozik. A szerzők áttekintik az egyre több beteget érintő kórkép diagnosztikai kritériumait, jellegzetes tüneteit, valamint a követendő kezelési stratégiát.  A nyálmirigyek duzzanatával kísért sicca szindróma első leírása Mikulicztól származik 1892-ből. Ezt követően azonban 38 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Henrik Sjögren felismerje a betegség szisztémás természetét – ő vette észre, hogy a bőr és a nyálkahártyák kiszáradásából adódó tüneteket gyakran kíséri sokízületi gyulladás. Sjögren volt az első szemész, aki bengálvörös vitális festést alkalmazott a kiszáradás következtében károsodott szemfelszín vizsgálatára. A szemszárazság megjelölésére a keratoconjunctivitis sicca (KCS) elnevezést választotta. Az 1950- es években Morgan és Castleman igazolta, hogy a Mikulicz-betegségben szenvedők tünetei megfelelnek a Sjögren által leírtaknak. A Sjögren-szindrómán belül gyakran két alcsoportot különböztetnek meg. Korábban egészséges személyen jelentkező sicca szindróma esetén primer Sjögren-szindrómáról beszélünk, ha viszont a szem- és szájszárazság egyéb kötőszöveti betegség (többnyire rheumatoid arthritis vagy szisztémás lupus erythematodes) kísérőjelenségeként alakul ki, akkor szekunder Sjögren-szindróma áll fenn. A betegség felismerését nemritkán késlelteti a tünetek lappangó megjelenése, a sokszínű klinikai kép és a diagnosztikai kritériumok terén uralkodó zűrzavar.