Az obezitás krónikus, progresszív, visszatérő, de kezelhető komplex beteg­ség, amely a testzsír kóros mértékű felszaporodásával és diszfunkciójával jár. A diszfunkcionális zsírszövetben kialakuló enyhe, krónikus gyulladás metabolikus, kardiovaszkuláris, biomechanikai és pszichoszociális követ­kezményei jelentősek. Fontos, hogy ma már nemcsak a testtömegindex, hanem a testösszetétel, a zsigeri elhízás mértéke, a társuló betegségek, a szövődmények és a funkcionális állapot is értékelendő a terápiás stratégia megválasztásához. Jelen közlemény áttekinti az obezitás epidemiológiáját, patofiziológiáját, annak elsősorban endokrin és genetikai okait, az obezitás legfontosabb endokrinológiai következményeit, valamint a jelenleg rendel­kezésre álló kezelési lehetőségeket.

Az elhízás, a 2-es típusú diabétesz és a rákbetegség szinkron terjedése fel­veti ezen népbetegségek metabolikus és genetikai összefüggéseit, amelyek igazolása elősegítheti a közös terápiás támadáspontok felismerését, és metabolikusan-molekulárisan összehangolt, személyre szabott, kombinált kezelések tervezését.

Jelen összefoglalónak nem tárgya az autoimmun thyreoiditisben nagyobb gyakorisággal észlelt terhességi szövődmények (vetélés, koraszülés, ala­csony születési súly) kivédési lehetőségeinek felsorolása. A közlemény igyekszik támogatást adni a fentiek miatt továbbra is meglévő, nyitott kérdésekben.

A fiatalkori emlőrák emelkedő incidenciája egyre nagyobb figyelmet és multidiszciplinaritást igényel. Bár a szakmai útmutatókban, irányelvekben az életkor alapvetően nem határoz meg eltérő kezelési protokollokat, dó­zisokat vagy terápiahosszat, a premenopauzális állapot mégis eltérő meg­közelítést követel, egyrészt az endokrin terápia miatt, másrészt a várható hosszú távú túlélés és a potenciális késői toxicitás következtében.

A Human Microbiome Project (HMP) 2007-ben kezdeményezte átfogó is­meretek gyűjtését az emberi mikroorganizmusok genetikai és metabolikus térképéről, valamint arról, hogy ezek hogyan járulnak hozzá a fiziológiás ál­lapothoz és egyes betegségekre való hajlamhoz. A női alsó nemi traktusban – különösen a hüvelyben – elsősorban Lactobacillus törzsek dominálnak. A méhnyaki mikrobiommal kapcsolatos ismereteink korlátozottabbak, de úgy tűnik, hogy az meglehetősen hasonló a hüvelyéhez. A női felső nemi traktust – beleértve a méhet – sokáig sterilnek tekintették, de az újgenerá­ciós szekvenálás (NGS) megjelenésével a legújabb kutatások endometriális mikrobiomközösséget azonosítottak ezen a területen is.

Az autoimmun hepatitis diagnózisa a klinikai kép, az emelkedett transzamináz, a magas gammaglobulinszintek, valamint az autoantitestek kimutatásán és a májbiopszia-hisztológia leletén alapul. A betegség kortikoszteroidokra, valamint más immunmoduláns gyógyszeres terápiára az esetek 80%-ában jól reagál. A kezelés célja a májgyulladás remissziójá­nak indukálása és fenntartása. Ezáltal megelőzhető a cirrhosisba történő progresszió, sőt a fibrosis reverziója is bekövetkezhet. A betegek élethos­szig tartó gondozást igényelnek; ha a terápiás válasz kedvező, a túlélés hasonló lehet az átlag populációéhoz.

A genderszempontú gyógyászat különbséget tesz a férfiak és nők kardio­vaszkuláris megbetegedéseinek kialakulását, illetve az egészségük meg­tartását befolyásoló biológiai és szociokulturális szempontok között. Ez a látásmód lehetővé teszi az egyes nemekre jellemző rizikófaktorokhoz köthető, személyre szabott betegségmegelőzést.

Az IA1 és IB1 stádiumú méhnyakrák esetén tervezett, fertilitásmegtartást biztosító eljárás megválasztásában elsősorban az optimális onkológiai biztonságot hangsúlyozza gyakorlatilag valamennyi protokoll. Az operatőrnek el kell távolítania a méhnyak onkológiai biztonság szempontjából megfelelő hányadát, biztosítva a daganatmentes sebészi szélt. A fertilitásmegtartással foglalkozó irodalom egy része szövettani paraméterekre hivatkozva 2 cm átmérőjű daganatok kezelésére mégis a kitűnő fertilitási eredményekkel kecsegtető konizációt tartja optimálisnak. A fertilitásmegtartás tekintetében a radikális trahelektómia versus egyszerű konizáció kérdésében több, jelenleg is zajló vizsgálatról tudunk, amelyek eredménye talán választ adhat arra, hogy kisebb daganat esetén (2 cm átmérő alatt) elfogadható onkológiai biztonságot jelent-e a konzervatívabb műtéti terápia.

A méhnyakdaganatok műtéti kezelése összetett, a nőgyógyász sebész számára is gyakran fejtörést okozó problémakör. A műtét korábbi névadója, Ernst Wertheim nevéhez fűződik, aki több mint száz évvel ezelőtt végezte az első radikális hasi méheltávolítást, amely azóta számos módosításon ment keresztül. Napjainkban a betegek csaknem 50%-ánál korai stádiumban kerül sor a diagnosztizálásra, amikor a betegség még a méhnyakra lokalizálódik, és az 5 éves túlélés több mint 90%. Ebben a betegcsoportban az elsődleges kezelési mód a sebészi kezelés, amely a petefészkek megőrzése és a sebészeti technika révén a hosszú távú életminőség tekintetében is jó megoldás. Az esetek többségében, ahol a fertilitás megőrzése nem merül fel, a méh radikális eltávolítása és a nyirokcsomók eltávolítása jelenti a műtét alapját. Mindkét beavatkozás tekintetében számos változás történt az elmúlt évtizedekben, ezek részletes bemutatása és a kezelés megtervezésének a leírása a tanulmány fő célja.

A pajzsmirigy alulműködés mindkét nemben hatással van a fertilitásra és a szexuális funkciókra is.