A láb és a boka izmainak – m. tibialis anterior, posterior és peroneusok – tendinopathiái az alapellátást végző orvosok által gyakran figyelmen kívül hagyott kórképek. A konzervatív kezelési lehetőségek közé tartozik a medialis hosszanti boltozat alátámasztása és az excentrikus gyakorlatokra fókuszáló fizioterápia. Azoknál a betegeknél, akik 3–6 hónap után nem reagálnak a konzervatív kezelésekre, műtéti terápia jön szóba. A peroneus ín rendellenességeit gyakran összetévesztik a külboka ficamával, amely az ínrendellenességgel együtt is előfordulhat. Kezelését többek között a nyugalomba helyezés, a lateralisan elhelyezett ortézisek és az ín fokozatos terhelésére irányuló fizioterápia jelenti.

A mozgásszervi fájdalmak túlnyomó része akut, nociceptív fájdalom, ami a mozgásszerv különböző részeinek betegségeként jelentkezik, és kisebb része krónikus fájdalom szindróma. Az akut fájdalom kezelésében elsődleges szempont a beteg panaszainak gyors csökkentése mellett a mozgásfunkciók helyreállítása és megőrzése, az életminőség, munkaképesség megtartása. A megfelelően választott gyógyszeres és nem gyógyszeres fájdalomcsillapító kezelések biztosítják az akut fájdalom szanálását, aminek célja a krónikus fájdalom szindrómába való átmenet megelőzése is. A jelen összefoglaló az akut reumatológiai fájdalmak hátterében álló okokat és kezelésüket részletezi.

BIZONYÍTÉKON ALAPULÓ VÁLASZ

A melatoninkészítmények segítik az elalvást, növelik a teljes alvási időt, és némileg javítják az alvás hatékonyságát (B szintű evidencia, elsősor­ban kis, randomizált keresztezett vizsgálatok metaanalízise alapján). Az elnyújtott hatóanyag-leadású melatonin segíti az elalvást idősebb felnőt­teknél, ugyanakkor a mellékhatások előfordulási valószínűsége hasonló a placebóéhoz (B szintű evidencia, egyetlen kutatócsoport randomizált, kontrollos vizsgálatai alapján). A melatoninreceptor-agonista ramelteon szintén lerövidíti az elalvási időt és növelheti a teljes alvási időt (B szintű evidencia, egyetlen kutatócsoport nagyszámú, randomizált, kontrollos vizsgálatai alapján). A ramelteon alkalmazása nem hozható összefüggésbe súlyos traumás balesetekkel (pl. elesések, fejsérülések, gépjárműbalesetek) (B szintű evidencia, egyetlen retrospektív kohorszvizsgálat alapján).

A hipermobilis Ehlers–Danlos-szindróma (EDS) és a hipermobilitási spekt­rum zavarok a klinikai gyakorlatban leggyakrabban előforduló, tüneteket okozó ízületi hipermobilitási állapotok. A háziorvosok kulcsfontosságú szerepet játszanak az ilyen állapotú betegek ellátásában, a kezdeti diag­nózistól egészen a folyamatos gondozásig.

A kar csontjai közül az alkarcsontok törnek a leggyakrabban, többnyire disztálisan, kinyújtott kézre esés miatt. A diagnózist röntgen vagy ultrahang erősítheti meg. Ha az első vizsgálat nem igazol törést, a gyanú azonban fennáll, 7–14 nap múlva újabb felvételt kell készíteni. Gyermekeknél gyakori az elhajlásos törésnek is nevezett inkomplett kompressziós fractura, mely nem jár a corticalis állomány folytonossághiányával, illetve a zöldgallytörés, amikor a corticalis is sérül. Felnőtteknél a radius disztális törése a leggya­koribb. Az ulna diaphysisének izolált („gumibot”) töréseit gyakran az alkart ért közvetlen erőbehatás idézi elő. A mindkét alkarcsontot érintő kombinált törések általában sebészeti repozíciót igényelnek.

Egy 65 éves nőbeteg elesést követően kialakult bal oldali könyökficam miatt került kórházi felvételre. Kórelőzményében gyermekkora óta visszatérő ízületi ficamok és több ízületén ortopédiai beavatkozások szerepeltek. Fiatalabb korában képes volt arra, hogy egyenes térddel csípőből előrehajolva a tenyerével megérintse a talajt.

A veleszületett fejlődési rendellenességek közül az egyik leggyakoribb, Magyarországon 0,5% arányban megjelenő „veleszületett csípőficam”. A jelenlegi tudásunk szerint a DDH (developmental dysplasia of the hip) fogalommal leírható, a méhen belüli időszakban soktényezős genetikai alapon létrejött csípőprobléma, melynek következtében a születés után, a pontatlan illeszkedés és elmaradó pozitív változások a fejletlenség romlásához, illetve ficam kialakulásához vezethet.

A törés többnyire a lábközép- és a lábujjcsontokat érinti. A lábközépcsontok törésének elsődleges terápiája a hátsó sínezés és a terhelés kerülése; később rövid járógipszet vagy rögzítő csizmát helyezünk fel. Az ötödik metatarsus proximális részének kezelése a törés lokalizációjától függ. 

A felnőttkori akut vállsérülések első ellátása az USA-ban gyakran a házior­vosra hárul. Az akromioklavikuláris ízület sérülései és a kulcscsont törései főként fiatalabb korban fordulnak elő. A vállízület mozgástartományát beszűkítő glenohumerális ficamok pl. kerékpárbaleset következményei lehetnek. A felkarcsont proximális része gyakran törik időskorban csekély erőbehatás miatt; fontosak ilyenkor a mozgástartomány megőrzését, az izomerő fokozását célzó gyakorlatok. 

A temporomandibuláris betegségek (TMD) váz-izomrendszeri és neuromuszkuláris kórképek heterogén csoportját jelöli, incidenciájuk 20 és 40 éves kor között a legnagyobb. Gyakori tünet az állkapocs fájdalma vagy működészavara, a fejfájás, a fül és az arc fájdalma. Az etiológia soktényezős. A kórismézésben a képalkotó vizsgálatok akkor hasznosak, ha záródási rendellenesség vagy ízületen belüli elváltozás gyanítható. Legtöbbször javulást hoznak a nem invazív kezelési módszerek: betegedukáció, kog­nitív viselkedésterápia, gyógyszerek (benzodiazepin, antidepresszívum stb.), fizikoterápia, okklúziós eszközök. Kezelésre nem reagáló esetekben a beteget szájsebészhez kell iránytani.