A családorvosi praxisban gyakorta panaszolt tünet a külső akusztikus stimulus nélküli zajészlelés, azaz fülzúgás. A sokszor idiopátiás tünet legfőbb feltárt oka a szenzorineurális halláscsökkenés. Fülészeti, vaszkuláris, neopláziás, neurológi­ai, farmakológiai, fogászati és pszichés tényezők is állhatnak a háttérben. A ki­vizsgálás során kizárandók a súlyosabb betegségek, így a Ménière-szindróma, a vesztibuláris schwannoma. Csaknem minden esetben timpanometriával kiegé­szített audiometriás vizsgálatot kell végezni. Neurológiai képalkotó vizsgálatra vagy a vesztibuláris működés elektronisztagmográfiás vizsgálatára is szükség lehet. A tá­mogató betegtanácsadást már a kezdő kivizsgálás alkalmával meg kell kezdeni.

A halláscsökkenés a 61−70 éves korosztály harmadát, a 85 év felettiek több mint 80%-át érinti. Felismerésére 50–60 éves kor felett szűrővizsgálatokat kell végezni. A rendelői szűrőmódszerek közé tartozik a suttogáspróba és az audioszkópia. A kórelőzmény felvétele fényt deríthet pl. zajártalomra, ototoxikus gyógyszerek használatára. A hallójárat és a dobhártya vizsgálata azonosíthatja a vezetéses halláscsökkenés okát. A diagnózist audiometriás vizsgálattal meg kell erősíteni. A hirtelen fellépő szenzorineurális halláscsökkenés hátterét sürgősen ki kell vizsgálni. Az időskori halláscsökkenés javítását az akadályozhatja, hogy az érintettben nem tudatosul fogyatékossága, azt az öregedés természetes és elkerülhetetlen velejárójának hiszi, illetve nem használja a hallásjavító eszközt, mert azt megbélyegzőnek, drágának vagy kényelmetlennek tartja.