Más fertőzéses betegségekhez képest szerényebb ütemben csökkennek a globális agyhártyagyulladásos esetszámok a WHO beszámolója szerint.

A prosztatarákban szenvedő férfiaknál alkalmazott androgéndeprivációs terápia (ADT) kardiovaszkuláris (CV) morbiditással jár, azonban ennek biológiai háttere még nem tisztázott. A legújabb vizsgálatok eredményei el­lentmondásosak a gonadotropin-felszabadító hormon (GnRH) agonisták és antagonisták CV-biztonságosságát illetően. A szerzők azt a hipotézist vizs­gálták, hogy a koszorúér-ateroszklerózis gyorsulása az ADT alkalmazásakor a GnRH-agonisták esetén jelentősebb, mint a GnRH-antagonisták esetében.

A lerkanidipin az újabb generációs kalciumcsatorna-blokkolók egyi­ke, amely hatékony vérnyomáscsökkentő tulajdonságairól és kedve­ző mellékhatásprofiljáról ismert. A jelen retrospektív, három dél-koreai kórház adatain alapuló vizsgálat célja annak tanulmányozása volt, hogy a lerkanidipin és az amlodipin milyen mértékben képes megelőzni a súlyos kardiovaszkuláris eseményeket (major adverse cardiovascular events – MACE) a hipertóniás betegek körében. A lerkanidipin hatékonysága a MACE prevenciójában összemérhetőnek bizonyult az amlodipinével, és tekintettel arra, hogy korábbi vizsgálatok alapján a mellékhatásprofilja kedvezőbb lehet, megfelelő alternatívát jelenthet a hipertónia kezelésében.

A direkt orális antikoagulánsok (DOAC-ok) alkalmazásakor előforduló vér­zéses komplikációk a legsúlyosabb mellékhatások közé tartoznak. A vér­zések számának minimalizálását segíti a helyes indikáció, a rizikótényezők dinamikus újraértékelése score-rendszerek segítségével.

Az új módszer nem csak a genetikai mutációk azonosítására képes, hanem azt is megmondja, hogy az adott eltérés milyen típusú betegséget válthat ki.

Új elmélettel állt elő egy amerikai kutatócsoport, amely szerint nem is maga a fertőzés felelős a hosszú távú tünetek kialakulásáért.

Mesterséges evolúció módszerével tanítja be a fágokat a baktériumok elpusztítására egy új módszer.

A BVRA és az NRF2 fehérjék együttesen biztosítják azt az oxidatív stressz elleni neuroprotektív hatást, ami Alzheimer-kór esetében hiányzik.

Olyan asszociációt mutattak ki a két állapot között, ami valószínűleg túlmutat a dopaminerg rendszer diszfunkcióján.

Ha a beteg ellátása és életkilátása csak az orvostól függne, akkor a bioetika lényegében az orvos és a beteg morális kapcsolatáról és döntéseiről szólna. A beteg azonban morális kapcsolatban áll a bioszférával is: az életfeltétele­inket biztosító közös földi erőforrásainkat egyre erősebben károsítjuk,¹ és „cserébe” a bioszféra betegségei (vegyi és műanyagterhelés, légszennyezés, hőhullámok, erdőtüzek, betegségvektorok terjedése stb.) egyre erősödő etiológiai szerepet játszanak az ember betegségében.² Az ökoszisztéma romlásával szorosabban összefüggő – kardiális, neurológiai, onkológiai, infektológiai, pulmonológiai, mentális stb. – betegségben szenvedő ember és hozzátartozói a leginkább motiváltak „ökoetikátlan” viselkedésük megvál­toztatására. Ebben rejlik az orvos nagy lehetősége és szakmai kötelessége, hiszen a bioszféra védelme a betegségprevenció új bioetikai dimenziója, mellyel az orvos alapvető küldetését teljesíti: az élet védelmét.