Nyár előtti utolsó számunkban a Szerkesztőbizottság által kért tanulmányt Kovács József tanár úr, az orvosetika egyik legkiválóbb hazai ismerője írta az egészségbiztosítás forrongó kérdéseiről. A közlemény ismerteti azokat az alapelveket, amelyek a ma világszerte alkalmazott egészségbiztosítási technikák alapjait képezik: a libertariánus, az egalitariánus és a jóléti-liberális elméletet. Mindegyik rendszernek vannak jó és rossz oldalai, és az adott társadalom hagyományaitól, gazdasági-szociális helyzetétől is függ a követendő módszer. A modern orvostudomány fő dilemmája, hogy a technikai lehetőségek és a gyógyszerkutatás exponenciális fejlődése olyan mértékben növelte a kiadásokat, hogy még a gazdag országok sem engedhetik meg ezek korlátlan alkalmazását. Közismert, hogy a fejlett országokban az egészségügyi kiadások akár 80%-át az életük utolsó 2-3 hetében levő, sokszor biztosan menthetetlen betegekre költik. Ennek értelmét nagyon sokan vitatják (és nem csak a biztosítók oldaláról!). Az orvos etikus, ugyanakkor racionális döntését gyakran a beteg hozzátartozóinak hozzáállása határozza meg. Kovács tanár úrral egyetértve magam is úgy gondolom, hogy a 20., 21. század betegellátását részben a pazarlás jellemzi, amit nagyon gyakran az orvosi gondolkodás elkényelmesedése, a klasszikus anamnézis és fizikális vizsgálat elhanyagolása is okoz. A feleslegesen ismételgetett vizsgálatok helyett a betegségek prevenciójára kellene sokkal több pénzt fordítani. A jóléti társadalmakban ijesztő mértékben növekszik a túltáplálással és a rendszeres testmozgás hiányával kapcsolatba hozható betegségek aránya, az elhízás és a diabetes mellitus ma már például Ázsiában is kiemelkedő egészségügyi probléma.   Ezzel függ össze mostani számunk szimpóziuma is, melynek témája a hypertonia-betegség néhány kiemelt kérdése. A magas vérnyomás kialakulásában az életkor mellett elsősorban az elhízásnak tulajdonítunk ma jelentőséget. Az egészségtelen életmód miatt kialakuló túlsúly természetesen nemcsak a vérnyomás emelése, hanem egyéb kockázati tényezők (vércukor, lipidek stb.) révén is növeli a kardiovaszkuláris események kockázatát. A kockázati tényezők hatását nagymértékben befolyásolja a genetikai konstelláció, melyet – mint szimpóziumunk egyik kitűnő cikkében olvashatják – ma még nagyon kevéssé ismerünk. Értékes információkat szerezhetnek arról a néhány hypertoniával járó betegségről is, melynek genetikai hátterét már sikerült tisztázni (Liddleés Gordon-szindróma); e kórképek felderítéséhez kiváló segítséget nyújthat Nagy Viktor doktor kommentárja, míg a ritka, de a korszerű laboratóriumi módszerekkel egyre gyakrabban felfedezett szekunder (elsősorban endokrin eredetű) hypertoniákról igen részletes, számos algoritmust bemutató tanulmány és Szabolcs István professzor úr ugyancsak gazdag kommentárja tájékoztatja Önöket. A harmadik cikkhez írt kommentárjában Reusz György professzor úr joggal hangsúlyozza: az elsődleges hypertonia bonyolult genetikai hátteréről ma még olyan keveset (bár egyre többet) tudunk, hogy a kezelést továbbra is az életmód megváltoztatásával és az emelkedett vérnyomás csökkentésére alkalmas nagyszámú gyógyszer individuálisan kialakított kombinációjával kell élethossziglan folytatni.   Lapunk további részében is több érdekes közleményt olvashatnak, többek között a gyerekkori látászavarok korai felismerésének szükségességéről vagy a szerencsére ritka, de súlyos szeptikus eredetű encephalopathiáról; az utóbbi cikkhez írt kommentárjában Szalka András főorvos úr hangsúlyozza, hogy az elhúzódó sepsis nehezen diagnosztizálható, és gyakran az encephalopathia hívja fel a figyelmet a súlyos, életveszélyes betegségre.   Olvashatnak még a gonorrhoeáról, melynek újbóli terjedése és a kórokozó egyre gyakoribb polirezisztenciája nyilván a promiszkuitás elterjedésével kapcsolatos, amint az Várkonyi Viktória főorvos asszonynak a hazai adatokat ismertető kommentárjából is kiderül. Igen részletes táblázatokat tartalmazó cikket nyújtunk Önöknek a leggyakoribb és egyik legkevésbé gyógyítható rákbetegség, a tüdő-carcinoma különböző formáiról, azok diagnózisáról és kezeléséről.Mint azt Strausz János professzor úr gazdagon illusztrált kommentárjában olvashatják, a hazai túlélési eredmények nem maradnak el a nemzetköziektől, de ez sajnos azt jelenti, hogy a tüdőrákos betegek ötéves túlélési aránya csupán 16%.   A bizonyítékokon alapuló orvoslással foglalkozó kitűnő összefoglalóink ezúttal a metabolikus szindróma kezelésére alkalmasnak látszó új, a kannabinoid-receptort szelektíven gátló szer hatékonyságáról (Matos Lajos tanár úr tollából), az inhalációs kortizolt és alfa-receptor-agonistát egyesítő új szer alkalmazásáról (Vadász Imre főorvos úr összefoglalásában), valamint a ma használatos orális antidiabetikumok (metformin és glibenclamid) egy újabb szerrel (rosiglitazon) történő összehasonlításáról (Jermendy György professzor úr kommentálásával) igyekeznek értékes információkat közvetíteni.   Azzal a reménnyel kívánok Önöknek a magam és a Szerkesztőbizottság nevében hasznos időtöltést és pihenést a nyári hónapokra, hogy mire visszatérnek munkahelyükre, valamelyest csillapodnak az egészségügyben jelenleg tomboló viharok, és a betegek érdekeit, az orvostársadalom nyugodt munkáját biztosító rendelkezések fognak születni.