A súlyos asztmás betegek a teljes asztmás populáció kis hányadát, ám önmagában is heterogén csoportját alkotják, amelyet a legtöbb esetben multimorbiditás jellemez. A súlyos asztma társbetegségek hálózatában értékelendő, ami befolyásolhatja a terápiaválasztást is, hiszen a társbeteg­ségek egy részénél a súlyos asztma biológiai kezelései hatékonyak, mások viszont a gyakori vagy tartós szisztémás szteroidkezelés következménye­ként lépnek fel. A súlyos asztma megfelelő kezelésének sarokköve a társ­betegségek felismerése és adekvát ellátása, ami optimálisan a társszakmák együttműködésével valósulhat meg.

 A XX. század utolsó harmadában a dialízisprogramok elindulása, a vesetranszplantáció megvalósítása, majd a 90-es évektől a renin–angiotenzin– aldoszteron rendszer farmakológiai gátlása jelentősen javította a vesebetegek kilátása­it. Az elmúlt évtized ugyanakkor további látványos változást hozott: az SGLT2-gátlók, a nem szteroid mineralokortikoidreceptor-antagonisták és a GLP-1-receptor-agonisták megjelenésével a nefrológiai kezelésben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szerv­védelem és a kardiorenális-metabolikus szemlélet. A krónikus vesebetegség ma a felnőtt lakosság 10–13%-át érinti világ­szerte, és az előrejelzések szerint 2040-re az ötödik vezető halálokká válhat.

Napi 800 gramm körüli zöldség-gyümölcs fogyasztása akár huszonnyolc százalékkal mérsékelheti a szív-érrendszeri betegségek előfordulását.

A colitis ulcerosa kezelésére számos igen hatékony gyógyszercsoporttal rendelkezünk, de nem tudjuk, melyik a legalkalmasabb a gyors tünetcsillapításra.

A klinikai vizsgálat célja a loratadin és a mometazon‑furoát együttes alkal­mazásának hatékonysági és biztonságossági vizsgálata volt a loratadin-monoterápiával összevetve, allergiás rhinitis esetében alkalmazva. A prospektív, 116 beteg bevonásával végzett vizsgálat eredményei sze­rint a kombinált kezelés szignifikánsan hatékonyabbnak mutatkozott a loratadin-monoterápiához képest a nazális tünetek és a szerológiai mar­kerek tekintetében egyaránt, és a biztonságossági profil sem különbözött érdemben. Emellett az általános válaszadási arány jelentősen magasabb volt, mint a monoterápiás kontrollcsoport esetében.

A mikrobiom nem pusztán a női hormonok újrahasznosításában vesz részt, hanem aktív endokrin partnerként működik.

A gyógyszerként törzskönyvezett, orbáncfű-kivonatot tartalmazó készítmények hatékonyak lehet enyhe vagy közepesen súlyos depresszió és szorongás esetén.

A terápia nem pusztítja el a B‑sejteket, hanem működésüket célzottan gátolja, így potenciálisan biztonságosabb megközelítést kínál a korábbi kezeléseknél.

Évente 2–3000-re becsülhető az idiopátiás perifériás facialis paresis (a továbbiakban: Bell-paresis) eseteinek száma hazánkban. Incidenciája és prevalenciája közel azonos, hiszen a betegek ~80–94%-a 3–9 hónap alatt kezeléssel vagy anélkül meggyógyul. A tünetmentessé válás esélyét a 72 órán belül megkezdett, rövid távú szteroidkezelés szignifikánsan növeli. A Bell-paresis a betegek ~10%-ánál, általában tíz éven belül – azonos vagy a kontralaterális arcfelet érintően – megismétlődik.

Az új modell magyarázatot adott arra, miért nem működnek a szokásosan alkalmazott gyulladáscsökkentő kezelések.