A népesség átlagéletkorának emelkedésével egyre több embert érint az időskori halláscsökkenés. A hallósejtek károsodása exogén és endogén okokra vezethető vissza. A beszédértés a tisztahang-küszöbnél is rosszabb („hallom, de nem értem”). A halláscsökkenés elszigetelődéshez és depres­szióhoz vezethet. Fontos a megelőzés és az egyre korszerűbb eszközökkel segíthető hallásrehabilitáció az életminőség megőrzésére.

A diabetes mellitus és a szenzorineurális halláskárosodás együttesen is előfordulhatnak. A kor előrehaladtával mindkét népbetegség gyakoribbá válik. A diabéteszben létrejövő vaszkuláris és idegi károsodások elvben halláscsökkenést is okozhatnak, de ezt jól tervezett, statisztikailag meg­bízható vizsgálatok még nem támasztják alá. Cikkünk célja, hogy felhívjuk a figyelmet a két betegség lehetséges kapcsolatára és összefoglaljuk a té­mával kapcsolatos válogatott irodalomat.

A családorvosi praxisban gyakorta panaszolt tünet a külső akusztikus stimulus nélküli zajészlelés, azaz fülzúgás. A sokszor idiopátiás tünet legfőbb feltárt oka a szenzorineurális halláscsökkenés. Fülészeti, vaszkuláris, neopláziás, neurológi­ai, farmakológiai, fogászati és pszichés tényezők is állhatnak a háttérben. A ki­vizsgálás során kizárandók a súlyosabb betegségek, így a Ménière-szindróma, a vesztibuláris schwannoma. Csaknem minden esetben timpanometriával kiegé­szített audiometriás vizsgálatot kell végezni. Neurológiai képalkotó vizsgálatra vagy a vesztibuláris működés elektronisztagmográfiás vizsgálatára is szükség lehet. A tá­mogató betegtanácsadást már a kezdő kivizsgálás alkalmával meg kell kezdeni.

A halláscsökkenés az 50 évesnél idősebbek legalább 25%-át és a 80 év fe­lettieknek több mint a felét érinti. A szűréssel a serdülők és a fiatal felnőttek nyerhetnek a legtöbbet. A szűrés történhet kikérdezéssel, egyszerű rendelői vizsgálattal vagy audiometriával. A családorvosi gyakorlatban végzett audiometria eredményét képzett egészségügyi dolgozó könnyen értelmez­heti.