A myelodysplasiás szindróma (MDS) egy ineffektív hematopoesissel, cytopeniával és az akut myeloid leukaemia fokozott kockázatával járó kórkép. A betegség igen változatos klinikai lefolyása különböző rizikócsoportok meghatározását tette szükségessé. Az IPSS, illetve a módosított IPSS-R beosztás alapján alacsony, intermedier és magas kockázati csoportokat különíthetünk el. Az alacsony és intermedier csoportokat együttesen alacsony kockázatú MDS-ként definiálhatjuk.

BEVEZETÉS
A plazmasejtek malignus betegsége, a myeloma multiplex a második leggyakoribb hematológiai malignitás az egyesült államokban, évente átlagosan 30 000 új esettel. Az immunmodulációs szerek felfedezése előtt, a 21. század elején a myeloma medián túlélése 2-3 év volt. Ezen új gyógyszerek kombinációjával és folyamatos kezeléssel a medián túlélés ma már több mint 5 év. A myeloma egy idő után elkerülhetetlenül refrakterré, illetve a terápiára rezisztenssé válik, a relapszus után pedig drámaian csökken a túlélés. Lenalidomiddal és bortezomibbal való kezelés utáni relapszust követő túlélés egy retrospektiv vizsgálat szerint átlagosan mindössze 9 hónap. Emiatt nagy szükség van új hatásmechanizmusú gyógyszerekre a myeloma kezelésében. A b sejtes lymphomák kezelésében immár 2 évtizede használunk CD20-ellenes monoklonáis antitestet, a rituximabot. sokáig kísérleteztek myeloma-ellenes monoklonális antitestek fejlesztésével, míg 2015-ben 2 monoklonális antitestet, az elotuzumabot és a daratumumabot elfogadták relabált vagy refrakter myeloma kezelésére. Mindkét antitest célpontja olyan fehérje, melyet fokozottan expresszálnak a myelomás sejtek, míg más sejtre nem jellemző az expressziójuk. Mellékhatásprofil tekintetében mindkét szernél gyakoriak az allergiás infúziós reakciók, továbbá módosíthatják a szérum elektroforézis eredményeit. Monoklonális antitesttel kezelt myeloma esetében is előfordul relapszus, ezért a kutatás továbbra is zajlik az alternatív immunmodulációs terápiák terén.

BEVEZETÉS
Az izocitrát dehidrogenáz 1 és 2 (IDH1 és IDH2) génjeinek visszatérő mutációi nem ritkák myeloid malignitásokban. Az IDH2-mutáció az AML-es betegek mintegy 12%-ában fellelhető, gyakori normál kariotípus esetén és előfordulása emelkedik az életkorral.