Az elmúlt néhány évtizedben figyelemre méltó fejlődés ment végbe az ultrahangdiagnosztikában: az új fejlesztéseknek – például a színes Dopplernek és a harmonikus képalkotásnak – köszönhetően tökéletesedett a képminőség, és valamelyest javult a mérés pontossága is. Csalódást okoz azonban, hogy mindez alig befolyásolta a fokális májelváltozások diagnosztikáját: nagy részük kimutatását nehezíti, hogy echodenzitásuk alapján nem különíthetők el a környező májszövettől (úgynevezett izodenz léziók) [1]. B-módú képük és hemodinamikai jellemzőik igen gyakran nem specifikusnak bizonyultak, így alig javítják az egyes érképződmények elkülönítésének lehetőségeit. Ez vélhetően a Doppler eredendő korlátainak róható fel, amennyiben az eljárás nem alkalmas a máj mozgásánál lassúbb áramlás detektálására.  Ezen a mikrobuborékos kontrasztanyagok megjelenése változtathat, kitolva a máj (és más szervek [2–4]) ultrahangvizsgálatának határait. A fejlődés alapvetően annak köszönhető, hogy a mikrobuborékok – függetlenül attól, hogy mozognak-e vagy egy helyben állnak – mindenhol kimutathatók, ha a szkenner a nem lineáris rezonancia leképezésére alkalmas szoftvert tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy a mikrobuborékok még a mikrocirkuláció területén is detektálhatók – annak ellenére, hogy a kapillárisok túl kicsiny méretük miatt külön-külön le sem képezhetők.