professor emeritus, főszerkesztő, Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömb Prof. dr. Papp Zoltán cikkei

Jelen számunkat a méhtestrák terápiájának aktuális kérdéseivel kezdjük. Az áttekintést készítő pécsi szakemberek olvasmányosan ismertetik az egyes stádiumokban követett kezelési ajánlásokat, világossá teszik, hogy az alapműtéten (totalis abdominalis hysterectomia kétoldali adnexectomiával) kívül mikor ajánlott és mikor feltétlen indokolt a lymphadenectomia, illetve mikor lehet eltekinteni annak végzésétől. Szerencsére elmondható, hogy endometrium carcinoma esetén a korai felismerés és az időben végzett igényes műtét gyakran még az utókezeléseket is szükségtelenné teszi.

Semmelweis Ignác (1818−1865) tudományos felfedezése látszólag, különösen mai szemmel nézve, igen egyszerű. Azt ismerte fel, hogy az orvosok és orvostanhallgatók – miközben belsőleg vizsgálják a szülőnőket – kezükkel olyan anyagokat visznek át a szervezetükbe, melyek halálos betegséget, vérmérgezést okozhatnak. Ugyanez a folyamat játszódik le akár a férfiak szervezetében is, ha sérülésen át vérkeringésükbe bejut ez az anyag a boncolás során, mint Kolletschka professzor esetében is 1847 márciusában. Ez vált a nagy felfedezés dátumává.

A hypothalamus–hypophysis–petefészek tengely fejlődési folyamatának egyik jelentős állomása a serdülőkor, amely végül is a termékenység kialakulásához vezet. Ennek hormonális részletei egyre inkább feltárulnak előttünk, melynek gyakorlati jelentősége egyértelmű. Ezáltal érthetők meg a női endokrinológiai kórképek és azok kezelési lehető- ségei. A nőgyógyászati endokrinológia iránt régóta elkötelezett kitűnő szerző naprakész tanulmányát olvashatjuk a Hazai Aktualitásunkban.

Ez évi utolsó számunk Hazai Aktualitása a nőgyógyászati laparoszkópia hazai helyzetével foglalkozik. Ennek megírására az egyik legkitűnőbb hazai laparoszkópos nőgyógyászt kértem fel, akinek mind a hazai, mind a nemzetközi tapasztalata feljogosítja őt gyakorlati konklúziók levonására. Különösen behatóan foglalkozik áttekintésében a supracervicalis hysterectomia kérdésével, ami helyesen supracervicalis méhamputáció (amputatio corporis uteri supracervicalis, hysterectomia partialis), hiszen a hysterectomia szó a méh eltávolítását, nem pedig egy méhdarabnak az eltávolítását jelenti. A szerző állásfoglalása egyértelmű és elfogadást érdemel. Sajnos én is meggyőződtem már 2-3 évtizeddel ezelőtt, hogy az amputáció akkor jött divatba, amikor a felnövő nőgyógyásznemzedék egyre kevésbé tudta műtéttechnikailag elvégezni a méh teljes eltávolítását. (Van olyan nagy intézet az országban, ahol sokáig az amputáció volt az egyetlen megoldás.) A szomorú az, hogy ahelyett, hogy a főnökök ragaszkodtak volna a hysterectomia elsajátításához, tudásuk átadásához a szakorvosi képzés során, maguk is egyre inkább ezt a kényelmes megoldást választották (kevésbé veszélyes, gyorsabban elvégezhető, sőt még ideológiát is gyártottak, miszerint a nőnek a házaséletét az amputáció nem rontja szemben a teljes méheltávolítással, amit persze azóta egyetlen mértékadó tanulmány sem bizonyított). Mi még úgy tanultuk, hogy a visszahagyott cervix mind onkológiai, mind infektológiai szempontból egy veszélyes góc (csonkcarcinoma, HPV-fészek). A kérdés legtöbbször úgy merül fel, hogy indikáció esetén elvégezhető-e a vaginalis hysterectomia (egyre  kevesebben tudják elvégezni), ha csak myomá(k)ról van szó, akkor elvégezhető-e a myomaenucleatio (csak kevesen tudják elvégezni), ha viszont indokolt a méheltávolítás pl. rosszindulatú daganat esetén, akkor egyedüli alternatíva (a korai cervixcarcinomás eseteket leszámítva) a méh teljes eltávolítása, tehát a hysterectomia totalis. Ennek a gyakorlatnak a helyességéről több mint öt évtizedes munkásságom során magam is meggyőződtem.

Az Előszót azzal kezdem, hogy megjelent az új szülészet-nőgyógyászati tankönyvem A SZÜLÉSZETNŐGYÓGYÁSZAT TANKÖNYVE – ÖTÖDIK KIADÁS címmel. A Semmelweis Kiadó 10 évvel a harmadik és 8 évvel a negyedik kiadás megjelenése után határozott úgy, hogy felkér egy egyszerzős új didaktikus tankönyv megírására a korábbi kötetekre építve, naprakész információkkal és gazdag képanyaggal. Bár rövidíteni akartam, mégis 100 oldallal hosszabbra sikerült, mint az előzőek, viszont gyakorlatilag a tankönyv 70%-a teljesen új ismeretanyag. Jóllehet könyvemet döntően orvostanhallgatóknak írtam, mégis ajánlom szakorvosaink figyelmébe, hiszen soha nem árt ismételni, és ami ennél is fontosabb, új, rendezett, lényegre törő ismeretekhez jutni. Bár sok esetben hivatkozom az evidenciaszintekre is, meggyőződésem, hogy az orvos azért tanul élete végéig, hogy a szakmai kereteken belül saját tapasztalata és judíciuma alapján gyógyítson. Az orvos-beteg kapcsolatot és az individuális megítélést soha nem helyettesítheti, csak kiegészítheti a számítógépes információhalmaz és a képalkotó diagnosztika. Ez a könyv tehát tankönyv kitisztult ismeretekkel irodalmi hivatkozások nélkül, aki viszont az egyes részletek sokszínűségére kíváncsi, annak továbbra is ajánlom a múlt évben általam szerkesztett trilógiát (A VÁRANDÓSGONDOZÁS KÉZIKÖNYVE, A PERINATOLÓGIA KÉZIKÖNYVE és A NŐGYÓGYÁSZAT KÉZIKÖNYVE). Az ismereteket többszínűvé teszi a már közel 20 éve rendszeresen megjelenő NŐGYÓGYÁSZATI ÉS SZÜLÉSZETI TOVÁBBKÉPZŐ SZEMLE, melynek jelen számában is a kurrens témákkal foglalkozunk, bemutatva a nemzetközi trendeket és a hazai szakemberek kommentárjaikban kifejtett megfontolandó állásfoglalásokat.

A megszületett magzat/újszülött ellátásának orvosi célja a kardiorespiratorikus alkalmazkodás elősegítése. Gyakori kérdés, hogy mikor indokolt az újszülött magasabb szakmai ellátó helyre küldése, ami lehetőleg ne legyen túl korán, mert akkor az anyától való indokolatlan elszakítás visszavetheti az újszülött fejlődését, de ne legyen túl későn sem, mert akkor a kóros elváltozások szakszerű ellátása zavart szenvedhet. A döntéshozatalnak több aspektusa van, Hazai Aktualitás rovatunkban a neonatológiai szempontokat tekinti át a kérdés hazai szaktekintélye. A nagy lélegzetű referátum a szülészek és neonatológusok perinatológiai együttgondolkodásának szép példája.

Hazai Aktualitásunkban a szülés körüli eseményeknek, a szülés módjának a hatását taglaljuk a gyermek, majd a felnőtt ember fejlődésére. Jóllehet a tudományos evidenciák összegyűltek, mégis van az embernek fenntartása ezen kutatások eredményeivel kapcsolatban. Azaz, ha összehasonlítjuk azon gyermekek egészségi állapotának további alakulását, akik császármetszéssel, vagy akik spontán hüvelyi úton születtek, nehéz kizárni azon tényezők befolyásoló szerepét, amiért egyáltalán nem spontán, hanem műtétes szülésre került sor. Az indikációk széles skálája tehát nem teszi lehetővé, legalábbis nehezíti a császármetszésnek a további fejlődés esetleges hátrányos alakulására gyakorolt hatását. Ez természetesen nem változtat azon az állásponton, hogy császármetszések kizárólag szakmailag megalapozott javallattal történjenek.

2016 ősz folyamán a szülész-nőgyógyász társadalmaknak szerte a világon két magyar születésű, nemzetközi ikon távozását kellett gyászolniuk. Szeptember 17-én, 91 éves korában elhunyt Dr. Iffy László (1925−2016), a Semmelweis Egyetem „honoris causa” doktora, a New Jersey Egyetem Szülészeti Klinikájának nyugalmazott igazgató professzora. Iffy professzorról még életében a Nőgyógyászati és Szülészeti Továbbképző Szemlében több alkalommal (a 75., 80. és 90. születésnapján) megemlékeztünk. A halála kapcsán írt megemlékezésemet lásd a Magyar Nőorvosok Lapjában. Búcsúzóul az utolsó, a bábáknak írt laudációját jelen számunkban közöljük.

Ez a rovat olyan eseteket mutat be, amelyek különböző peres ügyekben tárgyalt orvosjogi alapelvekre hívják fel a figyelmet.
Nem szándékozik jogi tanácsokat adni. Az esetek végén a magyar kiadás főszerkesztője tesz észrevételeket.

1. Nem ismerték fel a B csoportú Streptococcus-fertőzést a császármetszés során
2. Hiszteroszkópia során bekövetkezett bélperforáció
3. A túlságosan erős húzást okolták a karfonat sérüléséért
4. Nem kontrollálták a kóros citológiai leletet

Az elhízás népbetegség, hazánkban a lakosság negyede a túlsúlyos állapotot is meghaladva, elhízott. Nem jobb az arány a várandósok körében sem. Mindennapi tapasztalat, de ma már tudományosan is nyomon követhető, hogy az elhízott nőkre gyakrabban leselkednek betegségek, szülési nehézségeik lehetnek, gyakoriak a császármetszés utáni szövődmények, a magzatok/újszülöttek gyakrabban károsodnak, mint a normál súlyú nők gyermekei. Hazai Aktualitás rovatunkban áttekintjük a problémakör elméleti és gyakorlati szempontjait, a hozzáillesztett gazdag irodalomjegyzék segít a kérdés további tanulmányozásában.

Jól emlékszem, amikor az 1990-es évek elején még a Népszabadság is az első oldalán hozta egy magyar genetikus fordításában azt a szakmai világhírt, hogy a terhesség alatti rutin ultrahang-szűrővizsgálatoknak nincs jelentősége a perinatalis morbiditás és mortalitás csökkentésében. Akkor már Magyarországon a szülészeti ellátás régen meg volt győződve arról, hogy ennek az ellenkezője az igaz. Az ultrahangkészülékeket gyártó cégek profitját visszaszorítandó, megrendelésre készült „szakmai tanulmány” megállapításai természetesen később nagyrészt visszavonásra, másrészt módosításra kerültek. A Hazai Aktualitásunkban a szülészeti ultrahang-diagnosztika első számú hazai vezetője tekinti át a kérdést, rámutatva az ultrahang-szűrővizsgálatok jelentőségére a legtöbb anyai szülészeti betegség megelőzésében, nem beszélve a magzati fejlődési rendellenességek korai kiszűrésének, ma már a közvélemény által is természetesnek tartott eredményességéről.